Rossz döntés? - 2.

Itt a folytatás. Remélem, tetszeni fog! :D

Idő: ugyanakkor
Helyszín: Brennan lakása

Feladom. Be kell látnom, hogy ez így nem mehet tovább. Nem szeret engem. Nincs mit tennem, egyszerűen nem szeret, és kész. Elvesztettem, ami valójában soha sem volt az enyém. Ha rám mosolyog, az életem felderül. Ha a szemébe nézek, úgy érzem, nincs mitől félnem. De már nem enyém a mosolya, már nem enyém a pillantása. Nem enyém az ideje, nem enyémek a szavai. Szinte enyém volt mindene, de közben mégsem, és most már nem is lesz. Pedig mennyire szeretem! Annyi idő után végre sikerült elismernem, hogy szerelmes vagyok, hogy igen ez a nagy betűs szerelem, hogy valóban képes vagyok elkötelezni magamat valaki mellett, feltétel nélkül, akár egy életre. De minek? Mi volt az értelme? Annyi átvirrasztott éjszaka, annyi töprengés után, hol állok? Hol vagyok a világban? Ugyanott, mint előtte? Nem, azt az állapotot már soha többé nem érhetem újra el. Eldöntöttem, hogy kilépek abból az életemből, feladtam, hogy egy annál sokkal szebb, boldogabb élet reményében. De most... E között a két élet között lebegek a semmiben. Nem mehetek vissza, de előre pedig nem tudok. Akkor hát hol vagyok? Milyen életem lesz ezután? Most már tudom, hogy milyen érzés a szerelem, el tudom képzelni, hogy milyen életem lehetne, ha akkor máshogy döntök. És éppen ezért, egy részem azt kívánja, hogy bár ne tudtam volna meg. Hiszen a tudatlanság sok esetben előny. Amit nem tudsz, hogy létezik, attól nem is félsz. Aminek a létezéséről sem tudsz, azt nem hiányolod! De én egyszer már szerettem. Egy töredékét átéreztem mindannak, ami valaha rám várt, tehát pontosan tudom, hogy mit veszítettem. Hogyan fogok tudni ezzel a veszteséggel együtt élni? Hogy élek ezek után?
Teljesen össze vagyok zavarodva, már nem vagyok önmagam. Miért ki voltam? Milyen volt a régi önmagam? Mintha egy régi, romos ház lettem volna. Az ablakokat régen bezárták, nem engedték meg a fénynek, hogy betöltse a házat, nem tudta felmelegíteni a falait, nem tudott életet lehelni bele. És most? A házat kívülről felújították, az ablakokat kinyitották. A ház megtelt fénnyel, de üres. Üres, nincs benne semmi. De nem is lesz. Nem állnak kint halmokban a bútorok, amivel meglehetne tölteni az épületet. Mert a raktár üres, mivel én hagytam, hogy ellopjanak belőle mindent. Gyakorlatilag kulcsot adtam a rablók kezébe. Eddig ismertem a ház alaprajzát, de már nem. Olyan mértékű átépítések zajlottak, hogy már nem tudtam követni. Elvesztettem a fonalat. Ki vagyok? Szörnyű, ha az ember nem ismeri a körülötte lévők, ha mindenki idegen körülötte. De annál félelmetesebb nincs, ha egy ismeretlen ember néz rád vissza a tükörből.
Úgy érzem, hogy kiestem térből, időből és önmagamból. Csak lebegek a nagy mindenségben. Fogok-e talajt valaha is? Lesz-e aki visszarántson? Mint mikor a héliummal töltött lufi fel akar szállni, de még az utolsó pillanatban elkapjuk a zsinórt. Van-e valaki, aki elkapja az én zsinóromat?
Teljesen újjá kell építenem a az életemet. Elölről kell kezdenem. De csak azt nem tudom, hogyan. Kivel számolhatok, és kivel nem? Ki lesz továbbra is az életem része, ki az, akit elveszítettem? Egyáltalán itt akarok-e élni? Végig tudom nézni, ahogy éli a mindennapjait valaki mással? Vagyok-e elég erős, hogy minden nap szembesüljek a hibámmal, hogy minden nap belém hasítson a gondolat, hogy ez az én életem is lehetett volna? Minden, ami itt van, rá emlékeztet. A lakásom, az irodám, a város, a munkám. Már mindenem hozzáköt. Akkor a munkámmal is fel kell hagynom? De ki vagyok én, ha nem törvényszéki antropológus?
Hogyan kaphatnék választ mindezen kérdésekre? Van egyáltalán ezekre válasz: Hol vagyok? Hol akarok lenni? Ki vagyok? Ki akarok lenni?

Na, hogy tetszett? Ígérem, legközelebb már történni is fog valami! Véleményeket, légyszi! :D 

Rossz döntés? - 1.

Hát most ezt hozom. Remélem tetszeni fog! :D

Idő: 6. évad 2-9. rész között valahol. A lényeg, hogy Booth Hannahval van.
Hely: Booth irodája...

Egyszerűen nem bírom tovább. Mégis hogy hozhattam ennyi rossz döntést? Miért nem vagyok azzal a nővel, akit szeretek? Igen, még mindig szeretem Bonest. Akárhogy is akarom ezt leplezni, nem megy szeretem azóta, hogy először megláttam. Akkor azon az estén, mikor visszautasított, azt mondtam neki, hogy találnom kell valakit, aki szeretni tud engem, de mekkora hülyeséget mondtam, Istenem! Én nem akarok mással lenni, csak vele! Inkább egyedül, de beismerve, hogy őt szeretem, minthogy hazugságban éljek, és hitegessem magamat, hogy már túl vagyok rajta. Pedig nem vagyok, és soha nem is leszek. Nekem ő az igazi, még ha ez a szerelem nem is teljesülhet be, akkor sem izgat! Tudja meg ország, világ, én szerelmes vagyok Dr. Temperance Brennanbe. Ő életem szerelme, és most már nem érdekel semmi más.
Nem is értem! Mi a francot keresek én Hannah mellett? Hiszen nem szeretem. Azt hiszem, csak hálából vonzódtam hozzá. Hálából eredt minden, mert láttam, hogy neki tetszem. Örültem, hogy végre kellek valakinek. Talán ha valaki másnál vettem volna észre, akkor most nem Hannahval lennék, hanem vele. Teljesen mindegy, hogy kivel vagyok...Valójában nekem nem kell más, csak is Ő, és ideje rendbe tennem az életemet. Kezembe kell venni az irányítást. Meg kell mondanom Hannahnak, hogy nem szeretem, ez így nem mehet egyszerűen tovább. Még csak véletlenül sem szabad elgyengülnöm, az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha elmondom végre az igazat!
De mégis mit teszek, ha ezt megtettem? Egyszerűen csak lépjek oda Bones elé azzal, hogy ,,Hé, szia! Tudod, én még mindig szerelmes vagyok. Igaz, hogy az elmúlt hónapokban ez nem igen mutattam ki, mert hát egy másik nővel voltam. De most rájöttem, szóval nem próbálnánk mégis meg?". Nem, ez nonszensz! Wááá! Hagyom, hogy ez a kínzó érzés eluralkodjon újra rajtam. Újra tudomást veszek erről a az érzésről. Nap, mint nap látom azt, aki mindent jelent nekem, akinek egy pillantásáért eldobnék mindent, miközben tudom, hogy ő nem ugyanezt érzi, talán soha nem is fogja. Végig kell néznem, ahogy más pasikkal van, ahogy más pasikat bámul, vagy ahogyan ő mondja, ,,felkeltik a szexuális érdeklődését". Miközben én csak azt akarom, hogy engem nézzen, hogy engem akarjon, hogy rólam mondjon ilyeneket. Mikor rám mosolyog, a világ felragyog, de közben tudom, hogy nem szeret. Óhh, milyen őrjítő. Néha azt kívánom, bár ne szeretném őt. Mennyivel könnyebb lenne az életem. De közben milyen sivár is lenne enélkül az érzés nélkül. Sokszor hittem már azt, hogy szerelmes vagyok, de azok ehhez képest semmik voltak. Ez az érzés, ez a nagybetűs szerelem, a mindent elsöprő, sziporkázó, bizsergető csoda, amit mindenkinek át kell élnie. Úgyhogy hiába, be kell látnom, ettől az érzéstől egyszerűen nem szabadulok, el kell végre fogadnom.
Tehát első lépés, hogy szakítok Hannahval. Ennél jobbat nem tehetek. Majd aztán meglátom, hogy mi tudok kezdeni Bonesszal.

Na, hogy tetszett? Kommenteket, légyszi! :D

Esti mese

Sajnálom, kisebb alkotói válságban vagyok. Nem tudom, hogy a másikat folytatom-e. Puszi nektek és buék!

- Anyu, anyu! Ki fog ma nekem mesélni? - ugrált anyja lábánál Christine.
- Életem, várj egy pillanatot, apáddal beszélek telefonon! - csitította lányát Brennan, majd tovább beszélt férjéhez. - Mikor jössz, Drágám?
- Nem tudom, Bones. Most szóltak, hogy rögtönzött értekezlet lesz. Sajnálom, Édesem, sietek, ahogy csak tudok. 
- Persze, megértem, hogy nem jöhetsz el, csak nem hallod? Christine már itt nyüstöl az esti meséjéért! Mit csináljak? Amióta közölte, hogy ne mesekönyvből olvassunk fel neki, mindig te intézted ezt!
- Nyugodj meg, Bones. Menni fog! Sikeres írónő vagy, emlékszel?
- De én felnőtteknek szóló krimiket írok, nem mesekönyveket!
- Hidd el, neked is sikerülni fog. Mesélhetsz a pöttömnek, amit csak akarsz, csak ne felejtsd el, hogy egy 5 éveshez beszélsz!
- De Booth...
- Jaj, Drágám, le kell tennem, kezdődik az értekezlet! Millió puszi!
- Szia! Siess haza! Szeretlek! - ezzel Brennan letette a telefont, vett egy mély levegőt, összegyűjtötte minden bátorságát, belenézet lánya nagy barna szemei, és azt mondta, hogy...- Ma én fogok neked mesélni, Christine! Jó lesz?
- Jaj, de jó! Te már olyan rég meséltél nekem. Mostanában mindig Apa mesél...
- Hát igen, Kicsim, sajnálom! Nos akkor...

,,Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egyszer egy király és az ő királynője. Szerették a királyságukat, és megtettek mindent azért, hogy országuk biztonságos legyen és gazdag. Éveken keresztül minden rendben ment, ha volt is olyan, aki a béke ellen támad, a királyi páros és hű társai hamar visszaverte, ezáltal megerősítve a nyugalmat a királyságban. Ám egyszer feltűnt egy gonosz boszorka, aki olyan ravasz, gonosz és sajnos okos is, hogy a király és a királynő még nem is találkozott hasonlóval. A boszorkány egyre több gondot okozott, nagyon sok embert elrabolt. A király és a királynő küzdött ellene, ahogy csak tudott, de sajnos ez nem mindig volt elég. Időközben elérkezett a királynő szülinapja, bált is rendeztek a számára. Amikor aztán be kellett volna vonulnia a királyi párosnak, a királyt nem találták sehol sem, és ekkor megjelent a rosszt hírt hozó madár, a fekete varjú, a boszorka hű csatlósa. Csőrében egy levelet tartott, amiben a rettegett mondat állt, ,,Nálam van a király, elzártam a barlangomba. Még egy napig élhet. Adja át nekem a királyságot, és megmondom, hol tartom fogva a férjét. Most üzentem Önnek utoljára." A királynő majdnem elájult ennek hallatán, de aztán összeszedte magát, tudván, hogy férjének szüksége van rá. Hívatta az udvar bölcseit. Minden erejüket összegyűjtötték, hogy megtalálják királyukat. De közben a király maga sem tétlenkedett. Miután a boszorkány elvarázsolta, és bezárta őt a barlangjába, ő természetesen megpróbált onnan kijutni. Talált is aztán egy alagutat, és azon átmászott egy nagyobb terembe, ott aztán egy hatalmas, mély szakadékot kellett átugrania. A következő akadály egy hatalmas tó volt. De a király félelmet nem ismerő bátorsággal ugrott abba bele, és átúszott a víz alatti átjárón a következő terembe. Mindeközben a palotában a királyné és csapata sürgölődve dolgoztak a szabadítási terven. Először sikerült odavarázsolniuk a fekete varjút, és a tőle megszerzett tudással a boszorkányt is elkapták. Ám a boszorkány nem adta magát olyan könnyen, nem árulta el semmiért sem, hogy hol van a titkos barlangja, elvégre is nem véletlenül nevezik azt titkosnak?! De végül egy titkos bűbáj, amit a szomszéd király mondott rá, megtudták, hogy hol tartja fogva a királyt. Így már megvolt az úti cél, és a másik király pedig kölcsön adta pegazusát. A királyné azonnal fel is pattant rá, és repült is szerelméhez. A király már ki is ért ezen idő alatt a barlang szájához, ám ott egy vad sárkány várt rá. A király kirántotta kardját, ám az a tűz ellen nem védte meg. A behemót pedig csak úgy ontotta magából a vad lángokat. Ekkor segélykérően az égre nézett, ahol meg is látta kedvesét. Felpattant mögé, és hazavágtattak, át az égen. A sárkány pedig dühében az egész barlangot felégette. A királyi pár ezután pedig még erősebbek voltak. Gyarapodott a bátorságuk, a tudásuk és persze szerelmük. És boldogan éltek, míg meg nem haltak."

Ekkor Bones felnézett. Ez könnyebb volt, mint hitte. Adott még egy jó-éjt-puszit a már majdnem alvó lányának, és lement a földszintre, épp mikor férje hazaért.
- Szerbusz, Drágám!
- Szia, Szerelmem!
- Na, hogy ment? Mit meséltél neki?
- Áhh, csak egy ügyünket! - vágta rá nemes egyszerűséggel.
- MI??? Ezt most ugye nem mondod komolyan? Ugye csak viccelsz, Bones? Remélem, nem mondtál neki semmi felkavarót!
- Ugyan már, én Királyom! - és csak mosolyogva bement a konyhába.

Na, mit gondoltok?