Egy vicces videó

Még nem hoztam folytatást, vagy másikat, de ezt a videót meg kell mutatnom. Remélem, még nem látta mindenki. Én nagyon sokat nevettem rajta.

http://www.youtube.com/watch?v=MXodquLaxLc&feature=player_embedded

Szerelmi öngyilkosság 1.

Megint egy több részes történet következik...

Kedvenc párosunk az utcán sétált. Még reggel volt, de nekik estének tűnt. Napok óta nem aludtak. A GSI ügynökség megjelent, és egy titokzatos hullát hoztak. Mindenki azt hitte, hogy Kennedy volt az, de végül Brennan ezt megcáfolta, vagy legalábbis Boothnak visszaadta Amerikába vetett hitét.
- Biztos hülyének tartasz, amiért ennyire örülök, hogy nem Kennedy volt - mondta Booth.
- Ugyan Booth, dehogy. Az igazságért küzdöttél, akkor is, ha az fájna.
- Ezt tőled tanultam - mondta vigyorogva.
- Tényleg? - kérdezte meglepetten.
- Aha. Néha jobb, ha az ösztöneink helyett az eszünkre hallgatunk, Bones.
- Szép gondolat, de szerintem jobb, ha mindig az eszünkre hallgatunk, mert kizárólag az képes gondolkodni.
- Az ösztön viszont sokszor megvéd, ugye? És kinek mi a fontosabb. Bizony!
Aztán odaértek Brennan lakásához, de Boothnak nem volt kedve otthagyni a nőt.
- Nem mehetnék föl? Most nincs kedvem hazamenni.
- Persze, gyere csak - közben föl is értek. - Még meg sem köszöntem, hogy betörtél miattunk a Jeffersonba.
- Simán, Bones. 
- Azt is köszönöm, hogy egyedül szembeszálltál az ügynökökkel, hogy még megvizsgálhassam a csontot.
- Hát, szívesen, meg aztán én is jól jártam vele.
- Amúgy igen látványosan hagytad helyben őket. Ez igen csak megalázó lehetett nekik, meg Andrewnak is, aki egy egész rohamosztagót hozott.
- De te azért mosolyogva fogadtad a hős megmentődet.
- De hát ezt már megbeszéltük. Andrewval kölcsönösen vonzódunk egymáshoz. A tojásos eset óta pedig nem is beszéltünk rólad, úgyhogy nem értem, hogy mi zavarhatna téged.
- Ezt most komolyan kérdezed? - kérdezte meglepődve, és dühösen. - De hát a főnököm! Csodálkozol, hogy zavar?
- De Cam pedig az én főnököm, mégis jártatok! Ráadásul én elmondtam neked, míg én a Cames dolgot nem tőled tudtam meg! Még mindig nem értem, Booth. Engem az nem zavart, hogy Dr. Saroyan a főnököm.
- Az más helyzet volt!
- Miben? Miben volt az más?
- Mert, mert... Csak.
- Azt mondtad, hogy a társak nem mondanak egymásnak ilyeneket.
- De most én mondok!
- Booth! Na, jó ebből elég. Nem értem, mi van veled. De azt hiszem, jobb, ha most elmész.
- De Bones!
- Elmondod?
- Nem.
- Akkor menj el!
Booth végül elment. Össze volt zavarodva. Még mindig úgy gondolta, hogy helyesen döntött, mikor nem vallotta be a nőnek az érzelmeit, de mégis nagyon zavarta, hogy ilyen dühösen váltak el egymást. Közben Brennan leült a kanapéjára. Gondolkozott. Miért zaklatott fel mindez? Nem értem, de nagyon utálom, mikor Booth ilyen! Ekkor megcsörrent a telefonja. Biztos Booth az, pedig most nincs kedvem vele beszélni! De azért mégis felvette. De nem Booth volt az.
- Temperance? Szia!
- Andrew! Üdv!
- Jó volt ma újra látni téged.
- Én is örültem.
- Nem lenne kedved az este találkozni?
- Nem Andrew, sajnálom, de nagyon fáradt vagyok, nincs kedvem elmenni sehova sem.
- Akkor talán fölmehetnék hozzád, és esetleg ott csinálhatnánk valamit.
- Nem Andrew, most tényleg nincs kedvem hozzá!
- Temperance! Nem értelek. Amikor találkozunk, mindig annyira kedves vagy velem, de aztán mindig elutasítasz.
- Nézd, tényleg megnyerőnek tartalak, de ez most nem lényeges. Jobb, ha az egészet elfelejtjük.
- Mi?! De hát miért? Nem értelek. Pedig minden olyan remekül alakult köztünk.
- Eddig még semmi sem történt közöttünk, és jobb is ha ez így marad!
- Miért? Magyarázd meg! Addig nem hagylak békén, amíg egy normális indokot nem mondasz. Csak azért, mert most nincs hozzá kedved, máskor még lehet.
- De máskor sem lesz, nem érted?
- Addig nem, amíg nem adsz egy érvet!
- Booth!
- Booth?! Ő a magyarázatod?
- Igen.
- De hát nincs is semmi köztetek, nem?
- Dehogy is. Nem, mi pusztán kollégák vagyunk, meg barátok.
- Akkor meg? Miért számít neked ő ennyire?
- Nem tudom, miért, de nagyon is számít. Zavarná, ha te meg én... Hát tudod!
- Akkor nem mondjuk el neki, ez ilyen egyszerű!
- Ez egyáltalán nem ennyire egyszerű. A társak mindent megosztanak egymással. El kellene mondanom neki, és tudom, mennyire rosszul esne neki, hogy a főnökével kavarok.
- Egy frászt! A társak egyáltalán nem ilyenek. Booth sem olyan hülye, hogy azért zavarja ez az egész, mert én a főnöke vagyok. Nem! Azért zavarja ez, mert így nem csak a karrieri életben szárnyalom túl, hanem mint férfi is legyőzöm.
- Mi? De hát ez nem verseny! De mi ez, hogy férfiként is? Ezt nem értem.
- Ugyan már Booth megőrül érted, ezt még a vak is látja. Azzal, ha én megkapnálak, a földbe tudnám tiporni!
- Ez most már végképp nem fog megvalósulni! Sohasem kaphatsz meg, megértetted?
- Ne feledd el, hogy kivel állsz szemben Temperance. Ne akard, hogy elveszítsem a türelmemet. Nem akartam volna így kimondani, de ha kell telefonon keresztül vallom be, hogy szeretlek. De azt se felejtsd el, hogy szét tudnálak választani titeket. Akkor már nem lennétek társak. Akkor semmi nem zavarhatná Booth!
- Én akkor sem tenném meg!
- Miért? Miért fontos ő neked ennyire? 
- Mert szeretem! - ordította.
Ekkor a vonal megszakadt. Brennan örült, hogy végre befejezték. Semmi kedve nem volt tovább vele vitatkozni. De igaz ez? Tényleg szereti Bootht? Hosszasan gondolkozott mindezen. Idő közben dél is elmúlt, sőt már késő este volt, amikor a telefon csörgése magához térítette.

Miután Booth elviharzott Bonestól, úgy fél óra múlva felhívták...
- Booth!
- Na idefigyeljen maga tökkel ütött, idióta barom! Ajánlom, hogy ne kerüljön a szemem elé, különben esküszöm, bemosok magának egyet! - ordította Hacker a telefonba.
Booth köpni, nyelni nem tudott, annyira meglepődött a főnökén. Majd megrántotta a vállát, és ott folytatta napját, ahol abbahagyta. Csak este keresték újra, egy ügy miatt. Hívta Bonest, érte ment, és mentek is tovább a helyszínre. Ott voltak a lakásnál, ahol meglepő módon ott volt Caroline is.
- Caroline, hát te mit keresel itt? - kérdezte meglepődve Booth.
- Szivi! Hát nem nézted meg, hova jössz? Ez itt Andrew Hacker lakása!
- Micsoda? Ő az áldozat, vagy a...?
- Nem tudom ezt kéne kiderítenie a tudósbarátnődnek!
- Bones, kész vagy rá? - kérdezte az ügynök már a nő felé fordulva.
- Igen. - odamentek az égett hullához. Brennan próbált összpontosítani, sorolni kezdte a tényeket. - Felnőtt férfi, 40 év körüli, fehér. A csontmarkerek, a testmagasság, és minden további megegyezik Hacker adottságainak. Szinte biztos, hogy ez ő!
- Ettől féltem - mondta Caroline.
- Ez micsoda? - kérdezte Booth.
Egy papír darab volt az ágya mellett. Mindent bezacskóztak,  és bevittek a Jeffersonba. Ott hamar beigazolódott, hogy tényleg az FBI igazgatóhelyettese volt. Brennan és Clark a emelvényen vizsgálták a holttestét, Booth ott állt mellettük eredményre várva, amikor Angela felrohant.
- Az irodámba, most! Azonnal mutatnom kell valamit.
Izgatottan követték Angelát.
- Az a papír, amit Booth talált a helyszínen, egy levél volt.
- Levél? Mármint búcsúlevél? Hacker öngyilkos lett? - kérdezte Booth.
- Inkább olvassátok!

Drága Temperance!

Hatalmas lehetőséget szalasztottál most el. Booth egy barom, ezt neki is megmondtam. Nagyot csalódtam benned. Én hittem kettőnkben. Nem hittem, hogy valaha ezt kell tennem, de nem hagytál más választást! Minden, ami most jön, a te hibádból történik! Tudd, hogy te meg tudtad volna mindezt akadályozni!

A ,,te” Andrewd

- Mi a fene történt köztetek?! – kérdezte ingerülten Booth.

-  Semmi. Tegnap reggel, miután elmentél, telefonáltunk, összevesztünk, de ennyi semmi más.

-  Semmi más? Bones, lehet, hogy Hacker miattad lett öngyilkos!

-  Na jó, inkább hallgassuk meg a beszélgetést, jó? – vágott közbe Angela-

-  Mi? Hogy tudnánk azt meghallgatni? – kérdezte Booth.

-  A Taffetes ügy óta Brennan minden telefonbeszélgetését felveszi az program a gépemen.

-  Erről te tudtál?

-  Természetesen. De eddig még sohasem kellett használnunk.

-  Na, akkor halljuk! – adta ki a parancsot Booth.

Bootht nagyon meglepte, amit  hallott. Bones visszautasította Hackert, miattam! Hát mégis fontos vagyok neki! Te jó ég szeret engem! Hihetetlen! Most már értem Hacker telefonhívását! 

Brennan csak hallgatott. Még mindig nem bánta meg, hogy visszautasította. De nagyon nem örült annak, ami most következett. Kimondta, Booth pedig hallotta. Kész, nem volt mit tenni. Nem tagadhatta le. Sírva fakadt, rohant az irodájába. De azt nem látta, hogy valaki követte. Levetette magát a díványra, arcát belefúrta a párnába, és zokogott. Egyszer csak egy meleg kezet érzett a hátán. Simogatta. Rögtön tudta, hogy ő az. Próbált megnyugodni, nagy nehezen sikerült neki. Felnézett, és a jól ismert mélybarna szempárral találta szemben magát. Booth ott térdelt a kanapé mellett. Megnyugtatóan mosolygott a nőre.

- Bones! - mondta Booth lágyan.

- Booth! - mondta Brennan úgy, mint aki mindjárt sírna. 

- Bones! - mondta vigasztalóan.

- Booth! - mondta sajnálkozva.

- Bones! - mondta szerelmesen.

- Booth! - mondta felderülten, és szenvedélyesen.

Homlokukat a másikénak támasztottak, és csak nézték egymást. Majd félénken megcsókolták egymást, majd az először bátortalan csókjuk elmélyült. De amikor már nem bírták levegő nélkül, kénytelenek voltak megszakítani azt. Ajkuk szétvált, újra egymásra néztek. Mindketten elpirultak, mintha csak tinik lennének.

- Szeretlek! - szólalt meg elsőnek Booth.

- Én is szeretlek, de most meg kell oldanunk az ügyet.

- Igazad van!

Mindketten felpattantak, de a hely szűkösségéből adódóan olyan közel kerültek egymáshoz, hogy nem bírták megállni, hogy újabb csókot ne váltsanak. Majd hosszú, meghitt csönd után kéz a kézben visszamentek Angelához.

- Van egy kis gond! - kezdett bele Angela, de aztán meglátta párosunkat, akik egymás kezét fogták. - De itt mi történt?

- Majd elmondjuk, még mi magunk se tudjuk pontosan, de ez az ügy most prioritást élvez. Szóval mi a gond? - kérdezte végül Brennan.

- Az utolsó hívása veled volt Booth!

- Dühösen felhívott, de nem is tudtam neki semmit sem mondani, mert rögtön lecsapta.

- Azt nem mondtuk el, de a te telefonod hívásait is rögzítjük...

- Mi?! Ezt mikor akartátok elmondani?

- Sajnáljuk, de hidd el nem éltünk vissza vele. Én nem is tudok hozzáférni! Pont ezért, hogy ne reagálj így, még az elején csináltunk hozzá egy jelszót, amit csak is Brennan tud.

- Hmmm. Na és mi lenne az? - kérdezte Booth felvidulva.

- Azt nem mondom meg.

- Na mond el!

- Nem, mert csak kinevetnél.

- Megígérem, hogy nem nevetlek ki!

- Bár élvezettel nézem a szerelmi civódásotokat, talán nem ártana végre belépnünk. Szívem beírnád azt a bizonyos jelszót?     

Brennan beírta, Angela pedig kikereste a beszélgetést, és lejátszotta. ,,Na idefigyeljen maga tökkel ütött, idióta barom! Ajánlom, hogy ne kerüljön a szemem elé, különben esküszöm, bemosok magának egyet! ".

- Nagy baj van... Gyanúsított leszek! 

 Folytatjuk! 

Egy kis segítséggel

Bones az ágyán ült, térdeit felhúzta, és átkulcsolta azokat. Fejét pedig ráhajtotta. Szemei előtt pedig lejátszódtak a tegnap esti események. Sírt. Fejében még visszhangoztak Booth szavai: ,,Én vagyok az a fickó!", ,,hazárdjátékos", ,,40-50 év múlva". A csók, és minden, ami utána következett. Félt, hogy elvesztette Bootht. Félt, hogy talán rosszul döntött. Már előre rettegett, hogy  látnia kell majd Bootht egy másik nő oldalán.
,,Mindez olyan irracionális! Én nem ilyen vagyok. Mindent meg lehet tényekkel magyarázni! De mit is mondott Booth? Nem lehet mindent a tényekkel megmagyarázni. Néha hagyatkoznunk kell a szívünkre. A szívünkre? A szívemre? De az csak egy izomköteg. Booth erre megint csak úgy nézne rám. Akkor az agyam megfelelő részére. Mi van, ha rosszul döntöttem? Ha hasonló helyzetbe kerültem, mindig ott volt Booth. Ő mindig tudta, hogy mit kellene tennem. Bárcsak megkérdezhetném, de nem tehetem. Angela? Nem, most vele sem akarok beszélni."-gondolkozott Temperance. Ekkor felrémlett neki egy bölcs ember tanácsa: ,,Ne féljen! Így sok mindenről maradhat le!". Brennan először furcsállta saját ötletét, de nem látott jobb megoldást, ezért gyorsan összeszedte magát, és elindult.
A kocsi végre megérkezett. Kiszállt. Bement. A recepción őt kereste. 123-as szoba. Belépett. Az öregember látva a nő arcát, nagyon megijedt.
- Dugóval történt valami? - kérdezte rémülten.
- Nem, dehogyis Hank. Booth jól van. Azaz...
- Mi történt, kedves?
Ekkor Brennan elmesélte neki a tegnap estét. Majd mikor befejezte, izgatottan várta a férfi reakcióját. De ő egy darabig hallgatott. Feldolgozta az imént hallottakat.
- És most hogy érzi magát?
- Hát, én nem is tudom...
- Bocsánat, hülye kérdés volt. Látom a kisírt szemét, és azt is, hogy mennyire bántja a dolog, máskülönben nem jött volna hozzám. Nem tudja, hogy jól döntött-e, igaz?
- Igen.
- Fél?
- Igen.
- Mitől? - semmi válasz, ezért folytatta. - Attól, hogy Booth meggondolja magát?
- Igen.
- Attól, hogy egyszer elhagyja?
- Igen.
- Akkor idefigyeljen! Az unokám már hosszú ideje szereti Önt, úgy, mint ahogyan Ön őt. Most ne nézzen rám azokkal a bociszemeivel. Igenis szereti őt. Oké, menjünk lépésről, lépésre. Először is Seeley szereti Önt. Cserbenhagyta Önt valaha is?
- Nem.
- Megmentette már az életét?
- Többször is.
- Ölt már Önért embert?
- Többször is.
- Számíthatott rá mindig?
- Igen.
- Ott volt mindig mint barát?
- Igen.
- Akart valaha többet is?
- Nem.
- Ismerte az Ön kapcsolatait?
- Igen.
- Akkor összegezve: az unokám jó pár éve mindig ott van. Kész önért az életét áldozni, feladni az egyik legnagyobb elvét, az emberölést. Barátként mindig ott állt Ön mellett, tűrte, ahogy Ön más férfiakra figyel, holott majd megszakadt a szíve. De ő maradt. Maradt és várt. Mert szereti Önt! Igazam van?
- Igen - válaszolt alig hallható hangon.
- Azok után, hogy ennyi ideig várt magára, de mind ez alatt is kiváló barátja volt, úgy gondolja, hogy valaha is elhagyná?
- Ömmm. Nem?
- Na, jó úton járunk. Most jön maga. Megbízik Seeleyben?
- Úgy, mint senki másban.
- Seeley tud mindent a múltjáról?
- Igen.
- Feláldozná az életét az övéért?
- Igen.
- Ha látná, hogy egy másik nővel boldog, megakadályozná?
- Nem.
- Akkor ezt is összegezve: az unokám az egyetlen olyan ember, akiben teljesen, feltétel nélkül megbízik. Elmesélt neki mindent a múltjáról, vagyis megosztotta vele élete legnehezebb történéseit. Fontosabbnak tartja nem csak Seeley életét, hanem a boldogságát is a sajátjánál. Ezek után nem szereti őt?
- De. Igen, azt hiszem, igaza van.
- Akkor? Mire vár még? Menjen már utána!
- De mi van, ha már meggondolta magát, ha már nem úgy gondolja? - kérdezte, miközben felállt.
- Azt kötve hiszem! - kiáltott fel az öregember.
Bones mosolygott, majd egy halk köszönöm kíséretében elhagyta a szobát, az épületet. Beszállt a kocsijába. Egy pillanatra megállt. Belenézett a visszapillantóba, és megkérdezte saját magától: Helyesen teszem? Egész bensője ordította, hogy Igen!. Ekkor nem várt tovább. Nem akart egyetlen egy percet sem tovább veszni hagyni. Egyenesen Booth házához ment. Kiszállt az autóból, felment a lakásához. Bekopogott. Semmi válasz. Megint bekopogott. Még mindig semmi.
- Booth, kérlek, nyisd ki! Én vagyok az, Bones! Kérlek, nyisd ki!
De semmi válasz. Brennan összeomlott. Hát még sincs igaza Hanknek. Booth végérvényesen megbántottam. Soha többé nem akar látni. Már nem volt visszaút. Beismerte saját magának is, hogy szerelmes. Ez nem olyan, amit az egyik percről a másikra vissza tud vonni, vagy el tud felejteni. Keserves zokogásba kezdett. Ott gubbasztott az ajtó előtt. Mély álomba sírta magát.
Booth igencsak meglepődött, mikor aznap este hazaért. Az ajtaja előtt ott aludt Bones. De mit kereshet itt? Jó, nyilván engem. Na, mindegy. Beviszem, had aludjon normálisan.  Felkapta a nőt, majd bevitte a lakásba. Bevitte a hálószobájába, letette az ágyra, betakargatta, ő maga pedig kiment a kanapéra aludni.
Temperance csak másnap reggel ébredt fel. Először nem tudta, hol van, majd szépen lassan összeállt a kép. Biztos elaludtam az ajtóban. Kiment a nappaliba, ahol Booth már ébren várta őt, friss kávéval.
- Jó reggelt! - köszöntötte.
- Szia! - felelte bátortalanul.
- Hogy kerültél ide? Miért jöttél?
- Booth, én... - felnézett Boothra. A férfi mindent értett. Ők már szavak nélkül is megértették egymást.
- Nem kell semmit sem mondanod, látom, és tudom - mondta, majd megcsókolta a nőt, aki csak sok idő múltán szakította meg azt.
- De én ki akarom mondani.
- Akkor mondjad!
- Szeretlek! - mondta.
Booth számára helyre állt a világ, sőt jelenleg annyira boldog volt, hogy nem volt képes elhinni, hogy más nem ennyire boldog. Szárnyalt. Végre szabadon szerethették egymást. Végre mind a ketten ki merték mondani azt, ami már az első percben megfogalmazódott bennük: szerelem.

A filmnézés

Booth és Bones a férfi lakásán ültek egy újabb sikeres ügy után. Most valahogy nem vágytak le a bárba. Nem kívántak emberek közé menni. Végül úgy döntöttek, hogy filmet néznek. De nem nagyon figyeltek oda. Kimerültek is voltak, nem is nagyon érdekelte őket. Egyszerűen csak azért rakták be, hogy ne legyen köztük kínos csönd.
Booth a szokásos önhasadásnál tartott. Bármennyire is szerette volna, nem csókolhatta meg a mellette ülő nőt. Annyi ideje várt már rá. De sohasem merte megtenni a végső lépést. Félt a visszautasítástól.
Brennannek is hasonlókon járt az esze. Hirtelen mindenre rájött. Szereti Bootht! Hogy is nem vette észre? De mikor? Hogyan? Nem tudta megmondani. Hová tűnt a régi racionális énje? Akaratlanul is sebezhetővé vált. Nem tudhatja meg Booth. Meg kell védenem önmagamtól. Egy kapcsolat sem tarthat örökké. Egy pár hónapnyi boldogságért nem áldozhatom fel azt, ami most van! Hisz így olyan jó minden! Különben is, kizárt, hogy ő is szeressen engem. Nem köztünk kizárólag csak is munkakapcsolat, és esetleg baráti viszony lehet. De mi van, ha leleplezem magam? Nem akarok sajnálatot látni a szemében! Nem akarom, hogy gyengének lásson. De eközben eleredtek a könnyei. Mint mikor elkezd esni az eső... Először csak pár csepp, aztán, mintha dézsából öntenék, és a szárazságnak még az emlékét is elmossa. Ugyanez volt most is. Átszakadt a gát, és a felgyülemlett feszültség kiszabadult.
Booth nem tudta, mi van vele. Mikor látta, hogy elkezdett zokogni, egyszerűen csak átölelte. Tudta, hogy előbb meg kell nyugodnia, csak utána tud bármit is kihúzni belőle.
- Menj, mosd meg az arcodat - mondta, mikor végre megnyugodott Bones.
Felálltak, Booth egészen a mosdó ajtajáig kísérte a megtört nőt. Aztán, mikor bement, a falnak támaszkodott. Hátrahajtotta a fejét, becsukta a szemét. Mi történt vele? Talán miattam? Én tettem valamit? Vagy a film emlékeztette valamire? Valami a múltjából? Annyira szeretném tudni, mi bántja. Szeretném a karjaimba zárni, és csak azt hajtogatni, hogy ,,Nem lesz semmi baj! Én mindig itt leszek melletted! Megvédelek mindentől és mindenkitől, bennem bízhatsz!" De nem támadhatom csak így le. Majd elmond annyit, amennyit szeretne. Nekem bele kell törődnöm. Miközben ezek a gondolatok kerengtek a fejében, észre se vette, hogy a csapot elzárták bent a mosdóban. Az ajtó kinyílt. A nő ösztönösen a férfit kereste. Megállt vele szemben, és várt. Végül Booth kinyitotta a szemét. Ha nem lett volna mögötte a fal, biztosan hátrahőkölt volna, annyira meglepte a nő közelsége. Belenézet az igéző kékeszöld szembe. Brennan is elveszett a mélybarna szempárban. Percekig csak álltak. Nem szóltak semmit sem. Csak nézték egymást. De a csönd kezdett már kínossá válni.
- Sajnálom, nem akarom, hogy így láss! Ilyen gyengén...
- Cssss! Nálad erősebb nőt még nem láttam. Naponta látsz és viselsz el olyat, ami mást egyszer is megterhelné. Nem baj, ha néha-néha utat engedsz a feszültségnek. Mindenkinek ki kell engednie a fáradt gőzt. Ettől ember az ember. Bones, te is ember vagy. Ezt el kell fogadnod. Nem egy hétköznapi, de ember. Ha kimutatod az emberi tulajdonságaidat, az nem gyengeség.
Booth egyre szenvedélyesebben beszélt. Megmaradt a szemkontaktus. Olyan erő vonzotta őket a másikhoz, aminek nem tudtak ellenállni. Már szinte összeért az ajkuk, amikor Booth észbe kapott! Nem szabad, nem használhatom ki a gyengeségét! Most nem önmaga! El akart húzódni Bonestól, de nem tudott, mert a nő olyat tett, amire egyikük sem számított. Megcsókolta! Karjait a férfi nyaka köré fonta, ő pedig kezeit a szeretett nő csípőjére tette. Így voltak hosszú perceken keresztül. Majd Brennan rájött, hogy mit tett. Pont, amit a leginkább el akart kerülni.
- Sajnálom, Booth!
- Semmi baj. Az én hibám, hogy hagytam. Most össze vagy törve. Tudom, hogy csak a sebezhetőséged miatt történt.
Temperance egy pillanatig sem gondolkozott, hogy mit kell tennie. Bár nem akarta elárulni a férfinek az érzéseit, belátta, hogy most mégis meg kell tennie. Nem hagyhatja ebben a tudatban, nem szolgált rá.
- Nem Booth, nem azért tettem. Nem vagyok sebezhető.
- De igen ismerd el. Ezt magyaráztam el, nem baj, ha az vagy. Ettől még ugyanolyan erős nőnek tartalak.
- De Booth, azt akarnám elmondani, ha hagynád, hogy ez most nem azért volt.
- Kérlek, most ne magyarázd félre! Régóta ismerlek Bones, tudom, hogy belül törékeny vagy, még ha ezt nem is ismered be!
- Hát nem látod, hogy most te törsz össze?
- Hogy mondhatsz ilyet? Én mindig is ott álltam melletted!Kiálltam érted bárkivel szemben. Annyiszor megmentettem már az életedet, hogy már számolni sem tudom. És ÉN? ÉN törlek össze? Soha sem hittem volna, hogy pont ezt fogod valaha is a fejemhez vágni!
- Jól tudom, hogy mit tettél értem!
- Ez pedig annyira keveset jelent neked, hogy mégis ezt gondolod rólam?
- Nem hagyod, hogy végig mondjam! Az antropológia miatt...
- Ne haragudj, de pont most semmi kedvem sincs antropológiai ismeretekkel bővíteni szegényes tudásomat! Bár tudom, hogy téged mennyire zavar, hogy egy ilyen társad van. De ha ennyire szenvedsz tőlem, akkor holnap kérhetek neked egy igazi Einstein FBI-ost. Bár majd meglátjuk, hogy hogy lő.
- Csak azért sem hagyod, elmondjam végre?
- Mit, mit szeretnél elmondani? ,,Bocs, Booth, de meguntalak, túl hülye vagy! Ráadásul nem számít, hogy vagy ezerszer megmentetted az életemet, hogy mindig ott voltál nekem, ha kellettél?" Hát, kösz nem, erre nem vagyok kíváncsi?
- Fogd már be! - kiáltotta Bones. Csak egy kicsi hiányzott, hogy hangosan fel ne zokogjon. Booth annyira ideges volt, mint még sohasem. Nem látta még soha ilyennek. De nem értette, min húzhatta fel magát ennyire. Szinte már ordította, mikor ezt mondta. - Szeretlek. Ezt akartam elmondani. De ha te máshogy látod, hát legyen! Gratulálok. Életemben először mondtam ki bárkinek is ezt a szót! Szép emlék lesz, mondhatom.
Ekkor már nem bírta tovább. a földre roskadt, és keserves zokogásba kezdett. Booth legszívesebben azt szerette volna, ha megnyílik alatta a föld, és örökre elnyeli. Hogy lehettem ennyire hülye? A számomra legdrágább nőnek ilyeneket mondtam? Mennyi baromságot vágtam a fejéhez! Csoda, ha még szóba áll velem! Kimondta. Végre kimondta, amire olyan régóta vágyom! De mi lesz most? Mindent elrontottam... Ő is leült a földre, pont a nővel szemben. Ott ültek perceken keresztül, sőt lehet, hogy akár egy fél órán keresztül is. Booth csak a földet bámulta. Nem tudta, mitévő legyen. Brennan sírt. Aztán végül abbahagyta. Még mindig könnyes szemmel, de felnézett. Boothnak szegezte a kérdést.
- Most mi lesz? - kérdezte elhaló hangon.
Booth is felnézett. Nem mert semmi sem mondani. Legszívesebben karjaiba zárta volna örökre a nőt, de tudta, hogy mélységesen megbántotta. De valamit mondani kellett neki.
- Bones, Temperance! Sajnálom! Egy barom vagyok. De szeretlek. Mindennél jobban szeretlek.Bármikor az életemet odaadnám érted, ha kell. Szeretlek, mindennél jobban. De megértem, ha többé nem akarsz látni. Csak remélni tudom, hogy egyszer megbocsátasz.
Brennant meghatotta az összetört férfi látványa. Szereti őt! Hihetetlenek tűnt mindez. Most, hogy tudta, végképp nem akarta elveszíteni a férfit. Szeretni akart, és akarta, hogy szeressék.
- Az szüleim elhagytak 15 éves koromban. Sokáig nevelőszülőknél voltam, amíg a nagyapám ki nem vett onnan. A gimiben nem kedveltek, de utána sem lett jobb a helyzet. Mindig is kívülálló voltam mindenütt. Az engem ért csapások elzártak a külvilágtól, az eszem volt a védőpajzsom, és a kardom. Soha nem volt senkim, akiben megbízhattam volna. Aztán jött Zack, Angela és Hodgins, és lettek barátaim. Majd jöttél te. Amikor beléptél az életembe fenekestül felfordítottál  mindent. Már semmi sem olyan mint régen. Én sem. Annyi minden változott. Nem hittem, hogy szeretni érdemes. Féltem, hogy elveszítek valami fontosat. Nem hittem a létezésében. Mikor Nakamura húgát megölték, megkérdeztem tőle, hogy megéri-e a boldogságunkat ennyire másoktól függővé tenni? Erre azt mondta, hogy ha az életét képes lenne bármikor feláldozni érte, miért ne áldozná fel érte a boldogságát. Akkor még nem értettem. De most már igen. Amit irántad érzek, az más. Semmi ehhez hasonlót nem éreztem még. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége, de Booth, járjunk együtt a végére! Kérlek! Szeretlek!
Booth nem tudott megszólalni. Pedig annyi mindent szeretett volna mondani, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Soha nem érezte még magát ennyire boldognak. Bones látva lemerevedett arcát, megijedt.
- Sajnálom, hogy lerohantalak. Azt hiszem, jobb ha én most haza megyek.
Felállt, épp ki akart volna menni  szobából, amikor Booth megfogta a kezét. Odalépett hozzá. Kezét a nő arcára tette. Mélyen belenézett az igéző szemekbe, és megcsókolta. Most semmi sem állította meg őket. Utat engedtek mindannak, ami ennyi idő alatt felhalmozódott bennük. Vágy, szenvedély, izgalom és persze szerelem. Végül boldogan aludtak egymás karjaiban.

Másnap Angela bent várt az Intézetben barátnőjére. Bár Brennan szabadnapos volt, mégis megbeszélték, hogy bent találkoztak. De a nő nem volt ott. Végre egyszer úgy viselkedik, mint egy normális ember, és késik! Talán még el is aludt. De majd itt várok rá!  Két óra elteltével még mindig nem érkezett meg. Angela már kezdett aggódni. Talán fel kellene hívnom! Megpróbálta, de ki volt kapcsolva. Talán Booth? Állandóan együtt lófrálnak, biztos vele van! Megpróbálta a férfit is utolérni, de sikertelenül. Már rémeket látott. Talán mindkettőjüket elrabolta valami elmebeteg? Meg kell találnom őket! Ezért elindult Brennan lakására. A pótkulcsával bement, de semmi. A nő nem volt ott. Angelának nem úgy tűnt, mintha itt járt volna tegnap óta. Megnézte a szennyes kosarat is, de nem látta benne a nő tegnapi ruháit. Mi van, ha még az este eltűnt? Sietve indult Booth lakására. Mikor odaért, gyorsan felment, már az ajtó előtt állt, és bekopogott. Semmi válasz. Megint bekopogott. Valami mozgolódást hallott bentről. Legalább Booth megvan! Az ajtó kinyílt...

Pár perccel a kopogás előtt a pár lassan ébredezni kezdett. Majd jött a kopogás.
- Booth! Menj már!
- Menj te! Én fáradt vagyok.
- De ez a te lakásod. Annak a valószínűsége, hogy engem keresnek, nagyon kicsi.
- Jól van, jól van. Megyek már - és kiszállt az ágyból, gyorsan magára kapta a köntösét, és ment ajtót nyitni.
Az ajtó túl oldalán Angela igen csak meglepődött, mikor Booth egy szál köntösbe nyitott neki ajtót. Booth is csodálkozott, hogy pont ő jött ide.
- Bocs Booth, hogy zavarlak, látom elfoglalt vagy.
- Mondjad csak.
- Brennant nem találom sehol. Nem jött be az Intézetbe, nem volt az este otthon sem. A mobilja ki van kapcsolva, amúgy a tied is. Már teljesen kétségbe vagyok esve.
- Mondtam, hogy neked kellett volna ajtót nyitni! - kiabált be a szobába Booth.
Angela nem értette, míg meg nem jelent Bones a szoba ajtajában a férfi ingében. Barátnőjének teljesen leesett az álla. Booth, hogy fokozza a hatás, odament szerelméhez, és megcsókolta. Angela hüledezve megkérdezte:
- Izé, akkor ti most együtt vagytok? De mikor? Hol? Hogyan? Szívem! Erről miért így kell értesülnöm?
- Igen, együtt vagyunk - itt Bones szerelmesen feltekintett Boothra. - Tegnap. Itt. Rájöttem, hogy szeretem, aztán kiborultam, majd összevesztünk, elordítottam neki. A földre roskadtunk, magunkba zuhantunk, majd kibékültünk, és megtörtént - hadarta el Brennan egy szuszra.
- A lényeg, hogy szeretjük egymást, és már semmi sem állhat az utunkba - újra megcsókolta szerelmét.

Bár minderre sokat kellett várniuk, végre megérkezett az a felhőtlen boldogság, amire mindig is vágytak. Ott álltak új, közös életük küszöbén egy reményekkel teli jövőképpel.

Afganisztáni látogatás

Egy rövid kis történetet hoztam most elétek. Mi lett volna, ha...?


A nagy csapat szétszakadt. Angela és Hodgins Párizsba, Brennan és Daisy Malukukura mentek, Bootht pedig behívták Afganisztánba.

Brennan és Daisy már másfél hónapja voltak a szigeten, és még mindig semmit sem találtak. Megnéztek mindent, ami  miatt felmerült a lehetőség, hogy itt megtalálhatnák az előember nyomait. De semmi. Kezdték minden kedvüket és reményüket elveszíteni. Ráadásul a helyi törzsek portyái kezdtek állandósulni. Fontolgatták, hogy  hazamennek, de nem tehették. Kutatók százai vártak tőlük eredményt. Mikor már végképp feladták volna, hívás érkezett. Brennant keresték. Afganisztánból. Bonesnak hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Booth! Mi van, ha vele történt valami? De nem, nem az ügynök miatt hívták. Felkérték, hogy azonosítson néhány csontvázat. A nő kapva kapott a lehetőségen. Ez volt az az esély, amivel elhagyhatja a szigetet. Pár nap alatt összepakoltak. Daisyt hazaküldte. Neki ez túl veszélyes lett volna. A halottakat gyorsan azonosította. De a betegellátásnál igen csak szűkölködtek a nővérekben. Megkérték Brennant, hogy maradjon egy-két hétig, ameddig megérkeznek az új nővérek. Bár konkrét orvosi tapasztalata nem volt, a csontokhoz nagyon értett. Ezzel a tudással az élőkön is tudott segíteni. A többit pedig gyorsan meg tudta tanulni.
Egy nap egy katonát hoztak be. Nagyon rosszul nézett ki. Egy bomba robbant fel mellette, és a srapnelek egészen belefúródtak a karjába. Nem lehetett tudni biztosan, hogy túléli-e.
- Szólni kellene a felettesének. Nem gondolod, Gina? - kérdezte Temperance.
- Dehogyis nem. Mondja mi a neve?
De Brennan a választ már nem hallgatta meg. Felállt, és továbbment a többi beteghez. Majd megjöttek a röntgenek a beteg karjáról. Egészen belefeledkezett. A legjobb megoldáson gondolkozott. Nem is vette észre, hogy egy katona lépett be a terembe.
- Jó napot! Kennt tizedest keresem! Azt mondták, hogy itt van, és feltétlen látnom kell - lépett oda Boneshoz a férfi. A nő egész testében megremegett, amikor meghallotta a jól ismert hangot. Megfordult...
- Booth! - kiáltotta el magát, és a férfi nyakába ugrott.
- Bones! Mit keresel itt? Hogy kerülsz ide? - kérdezte, miután elengedte az ölelésből.
- Az most hosszú, majd később elmesélem. Most Kennt az első. A bomba robbanása után idehozták. A srapnelek egészen belefúródtak a karjába. Félő volt, hogy le kell amputálni. De talán tudok egy másik módot. Minden esetre idehívtunk téged. Beszélj vele!
Azzal elengedte a férfi kezét. Booth odament a katonához, Brennan pedig a többi nővérrel, és az orvossal konzultált. Megtalálta a módot, amivel megmentették a férfi életét és karját. Este ott ültek Boothszal a nő szállása előtt.
- Szóval, hogy kerülsz ide?
- Malukukun nem volt semmi sem. Erre elég hamar rá kellett jönnünk. De nem mondhattuk ezt ki csak úgy egyszerűen, hogy ennyi pénzt, eszközt a semmiért adtak. Aztán jött egy hívás, hogy néhány halottat kellene azonosítanom. Rögtön igent mondtam. Ez volt az egyetlen módja, hogy elszabadulhassunk a szigetről. Daisyt hazaküldtem Washingtonba, én pedig idejöttem. Miután azonosítottam az elesett katonákat, megkértek, hogy álljak be egy ideig nővérnek, ameddig megérkeznek a többiek. Már itt vagyok két hete. A nővérek elvileg holnap érkeznek.
- Akkor holnap el is kell menned.
- De Booth, pont azon gondolkoztam, hogy maradok. Itt szükség van rám.
- Otthon is nagy szükség van rád. Mindenhol. Ezt a világ legjobb antropológusa tudhatná! Ez a hely túl veszélyes neked.
- Ahogy neked is, Booth! Az én hibám. Ha én akkor mást mondok, akkor talán nem kerülsz ide.
- Ezt gyorsan felejtsd el. Nem tudtam nemet mondani. Semmilyen helyzetben sem tudtam volna. Mindenképpen elhoztak volna.
- De akkor is féltelek, Booth. Itt talán tudok neked segíteni, ha valami történik veled. Nem akarok otthon tűkön ülni. Vagy ami rosszabb, megjelenik egy katona, és közli, hogy eltűntél, vagy esetleg...
- Elég. Visszamegyek, megértetted. Vissza fogok menni hozzád. De te még holnap elhagyod ezt a szörnyű helyet, ha kell magam raklak fel a gépre, megkötözve.
- Na, és van valakid? - tette fel rettegve a kérdést.
- Itt? Nem, dehogyis. Neked?
- Áhh, Malukukun ha láttam férfit, akkor az életemért kellett harcolnom. A szomszédos törzs tagjai állandóan ki akartak rabolni minket. Szerencsétlen Daisynek le kellett nyelnie a jegygyűrűjét! Sajnálom Booth, hogy itt kell lenned, és újra át kell mindezt élned. De tudd, hogy szerintem helyesen cselekszel, jó ember vagy!
Brennan egyre komolyabban beszélt, tudta, hogy el kell mondania neki. Közben pedig lejátszódott benne annak a bizonyos estének az eseményei. Ennek hatására eleredtek a könnyei. Booth meglepődött társa hirtelen hangulatváltozása. Jól esett neki a nő szavai. Annyiszor veszekedtek már  a háborúról. Szíve megtelt melegséggel, hogy a szeretett nő végre ebben is az ő pártján állt. Aztán a nő elkezdett sírni. Booth el sem tudta képzelni, mi történhetett vele. Szembefordult vele, arcát a kezébe vette. Ujjaival letörölte Bones könnyeit. Az arcuk szinte már összeért. Temperance már nem bírta a férfi közelségét. Muszáj volt megszólalnia.
- Szükségem van rád! - suttogta.
- Szeretlek!
Válaszolta a férfi, majd megcsókolta. Csókjuk elmélyült. Egyikük sem törődött azzal, hogy hol vannak. Felmentek a szobába, és 7 év elfojtott vágyával lettek egymáséi. Minden másodpercet kihasználtak. Újra és újra felfedezték egymást. Kiélvezték a pillanatot, mindent az emlékezetükbe véstek. Tudták, hogy még nagyon hosszú idő eltelhet, mire újra megtehetik ezt.
Másnap Booth kivitte Bonest a reptérre. De nem tudta búcsú nélkül elengedni.
- Kérlek, ígérd meg, hogy vársz rám! Tudom, hogy nem vagy a monogám kapcsolatok híve, de kérlek, adj egy esélyt kettőnk...
De nem tudta a mondatot befejezni, mert Brennan belefojtotta a szót egy csókkal. Majd mikor ajkuk szétvált, ezt mondta:
- Szeretlek! Ha akarnál, se tudná lerázni magadról!
- Szeretlek!
Végül a nő beszállt a gépbe. A férfi először a szeretett antropológus távolodó alakját, majd a felszálló gépet követte a szemével.
Egy nap! Egy csodálatos nap. Mindössze ennyi jutott nekik ennyi idő után? Ezekkel a gondolatokkal ébredt másnap. Talán csak álmodta volna az egészet? Még érezte magán a nő andalító, bódító illatát, de már nem tudta biztosan. Egész nap csak fel-alá járkált, nem is hagyta el a tábort.
Eközben a táborhoz közeli, de a biztonsági zónán már kívül egy feltűnően szép, szőke nő sétált. Egy orvlövész rálőtt, de egy ismeretlen katona megvédte. A nő azonnal beleszeretett a megmentőjébe, és életük örökre összekulcsolódott, nem is keresztezve kedvenc párosunkét.

10 hónap múlva:
Booth fáradt volt a hosszú út után, mégis izgatottan ment a megbeszélt találkozóhelyre. Azóta sem tudta eldönteni, hogy az a találkozás álom volt-e csupán, vagy valóság. Félt. Félt megtudni az igazságot. Olyan élénken éltek benne még az emlékképek. Végül odaért. Ott volt. A nő bármelyik percben itt lehetett. Légzése egyre szaporábbá vált. Végül megjelent Bones a téren, de nem egyedül. Egy babakocsit tolt maga előtt. Booth szíve összeszorult. Hát mégis csak álmodtam! Elvesztettem Bonest örökre. Annyi időn át vártam rá. Győzködtem a gyerekről, erre nem tőlem lesz. Lehetetlen! NEM! Olyan erős érzelmek törtek rá. A könnye is eleredt. Leroskadt a padra. Brennan mikor meglátta a férfi hangulatváltozását, felgyorsította a lépteit.
- Booth!
-Boooones! - mondta ügynökünk két szipogás közben. Felnézett a nőre. Még így is mennyire gyönyörű. A szüléstől csak még szebb lett. De nem az enyém!!!!
- Booth, én vártam rád! - a férfi elképedve nézett rá. Nem értett semmit. Értetlenül nézett a gyerekre. - Ez a kicsi a tied! Azon az estén, ott Afganisztánban teherbe estem. Nem írtam meg neked. Tudtam, hogy így is, úgy is maradnod kell, ezért nem akartam fájdítani a szívedet. Elvonta volna a figyelmedet.
- Az enyém? - kérdezte. Még mindig nem volt képes felfogni. - A mi kisbabánk?
- Igen. Kisfiú!
Ahogy kiejtette ezt a két szót, Booth már nem bírta tovább. Megcsókolta. Ez a csók talán még szebb volt, mint az első szerelmes csókjuk, ott kint. Magához ölelte a nőt, akire mindig is vágyott. Úgy szorította magához, mintha sohasem akarná elengedni. Egy síró hang szakította félbe őket. Booth odanyúlt, és óvatosan kivette kisfiát a kocsiból. Apja karjaiban a fiú hamar megnyugodott. A férfi nem győzött betelni a látvánnyal.
- Hogy hívják?
- Hank Joseph Booth.
A férfi óvatosan visszarakta a fiát a babakocsiba, majd két kezébe vette a nő arcát, és újra megcsókolta. Hosszú, lágy csókjuk után levegőért kapkodtak, majd Booth előhúzott valamit a zsebéből. Meg kell tennem! Mindig is meg akartam tenni! Most már végképp nem bírom megállni!
- Temperance Brennan, hozzám jönnél felségül?
- Igen, igen, igen!
Már semmi sem állt közéjük. Boldogan néztek elébe új, közös életüknek.