Ünnepek, stb...

Sziasztok! Sajnálom, hogy régóta nem hoztam új részt, de az ünnepek miatt teljes rohanásban vagyok, nem tudom, mikor hozok legközelebb. De mindenkinek áldott, békés karácsonyt, és boldog új évet kívánok! :D

Karácsonyi meglepetés 1.

Ez az új karácsonyi történetem. Konkrét időt nem tudok neki adni. Talán csak annyit, hogy Booth és Brennan már régóta társak, de még nem jöttek össze... :D

,,We wish you a merry Christmas!" csendült fel az ismert dal az áruházban. Hamarosan itt a karácsony. Az év legnehezebb időszaka számomra. Egész decemberben másra se tudok gondolni, csak, hogy mindjárt karácsony. Bármennyire is szeretnék elvonatkoztatni tőle, nem megy. Ez megy a tv-ben, a rádióban. A bevásárlóközpontok már hetek óta karácsonyi díszekben pompázik. Ráadásul az, ami eddig a mentsváram volt, ahová mindig el tudtam menekülni az ilyen helyzetekben, az Intézet szintén karácsonyi hangulatban van. Akár merre járok, csak is ezt látom, és minden arra emlékeztet, hogy ekkor tűntek el a szüleim, mindörökre. Bár Apa azóta újra visszajött, mégsem múlt el a rossz érzésem az ünneppel kapcsolatban. De miért? Az elmúlt években fejlődtem annyira szociálisan, hogy a normális hétköznapokon már megtalálom a közös hangot az emberekkel, hogy betudjak illeszkedni közéjük, de ilyenkor ez egyszerűen nem sikerül. Talán, ha lenne más, amire emlékezni tudnék, nem lenne ilyen problémám. Tényleg! Erre miért is nem jöttem rá hamarabb? Hiszen, ha nem zárkóztam volna be évekig, akkor már rég nem kellene ilyenekkel gyötrődnöm. De akkor mit csináljak és hogyan?
Ekkor megfogalmazódott benne egy terv. Tudta, hogy ez az ünnep barátainak sem átlagos, ők sem hagyományosan ünneplik. Akkor miért is nem tölthetnék együtt azt a pár napot? Persze, nem akarta magát rájuk lőcsölni, de mégis, most, hogy rászánta magát, hogy változtasson a karácsonyhoz való hozzáállásán, nem akarta már egyedül tölteni a karácsonyt. Ráadásul ők ismerik, tudják, milyen. Nem kell előttük másmilyennek tettetni magát, mint amilyen. A családja? Igen, felmerülhet a kérdés, hogy miért nem akar velük karácsonyozni. A bátyja, Russ a felesége családjával fog ünnepelni, sőt elvileg az apja is csatlakozni fog hozzájuk. Tehát csak is a barátai maradtak. De csak úgy nem akarta bejelenteni. Előtte még beszélnie kellett vele. Boothszal. Ha hasonló problémája akadt, mindig is vele beszélte meg, így most sem tett másképp.
- Booth, te mit tervezel karácsonyra?
- Ezt most miért kérdezed? - kérdezte csodálkozva.
- Csak úgy - nem tudott egyből rátérni a témára. - Tudom, hogy neked milyen fontos ez az egész ünnep, meg hogy mindig a fiaddal akarod tölteni a karácsonyt, de tudom, hogy ez nem mindig sikerül, szóval csak kíváncsi vagyok, hogy előreláthatólag most milyen lesz...
- Hát igen, szerettem volna Parkerrel együtt tölteni az ünnepeket, de úgy tűnik, hogy Rebeca el fogja őt vinni. Úgy hogy nem tudom, mi lesz most. Pedig már megvettem az ajándékait is. Valószínű itt maradok. Te mit csinálsz?
- Óhh, hát én nem tudom... Azt, amit mindig. Őszintén szólva - és most tényleg az volt - fogalmam sincs, hogy mi lesz.
- Akkor nem akarnál velem karácsonyozni? Tudom, hogy tőled messze áll ez az egész, de mégis, mivel egyikünknek sincs mit csinálnia, nem  csinálnánk együtt a semmit?
- De, jó. Végül is szívesen, de csak ha nem zavarlak.
- Óhh, nem dehogyis. Örülnék, ha együtt töltenénk az ünnepeket.
Rendben, tehát Booth megvolt. Szívesen tölti együtt az ünnepeket vele, de még mennyire. Már hosszú idő telet el azóta, hogy felismerte magában a szerelmet, mindazt, amit a férfi ébresztett benne. De mégis tudta, hogy a férfi számára ez nem lesz igazi ünnep, ha nincs vele a fia. Pedig mennyire szereti boldognak látni Bootht. Talán beszélnie kellene Rebecával? Nem! Hiszen mi köze van neki hozzá? A fiának az apjának a társa. Ez semmi. Nem is barátok. Furcsán venné ki magát, ráadásul hogyan is magyarázná el neki az egész helyzetet. Meg egyáltalán mit is tervez? Mit szeretne ő most tenni? Együtt karácsonyozni Boothszal és Parkerrel? Mint egy család? Még ha titkon erre is vágyna, tudta, hogy ez a hármasban-karácsonyozás nem lenne túl jó ötlet. Meg hát a többiek. Velük is együtt szeretne lenni. De hol? Nála? Olyan már volt, de most nem olyat szeretne... Valami teljesen mást. Esetleg rávehetné őket, hogy utazzanak el valahová. De nem túlzás ez egy kicsit? Neki nem. Ő ezt szeretné. Távol mindentől, a várostól, a munkától, a gondoktól, egyszerűen egy meghitt, békés, normális karácsonyt akart  azokkal, akik számára a legtöbbet jelentettek. Igen, ő ezt akarja. De hogy vehetné rá őket? Nem akarja kényszeríteni őket, semmilyen nyomást nem akar rájuk gyakorolni. Csak remélni tudta, hogy esetleg ők is ezt akarják, egy nagy közös karácsonyozást.
De a Parkeres kérdést még mindig nem oldotta meg. Az lesz a legjobb, ha most alszik erre egyet. Még át kell gondolnia mindezt. Igen, ez lesz a legjobb.

Nos mit gondoltok? Ígéretes, vagy inkább hagyjam? Kérlek titeket, mondjátok meg őszintén! :D

Emlékek szűkében 17. - befejezés

Végre sikerült meghoznom a folytatást, remélem tetszeni fog, és az elvárásaitoknak megfelel! :D

Éppen Boothhoz siettem haza, mikor valaki megragadott hátulról, és a szememet is bekötötték...
- Mi ez?
- Nyugalom, Szívem, mi vagyunk azok, csak van egy meglepetésünk számodra!
- De Angela, én utálom a meglepetéseket!
- Tudom, de hidd el, Édesem, ez tetszeni fog!
- De muszáj volt a szememet is bekötni?
- Igen, muszáj. Ez az utasítás!
- Milyen utasítás? Ez nem a ti meglepetésetek?
- Hát nem egészen, majd meglátod, inkább ne is kérdezősködj, jó?
Ezzel csöndbe is maradtam. Beültünk egy autóba, amivel nem túl hosszú ideig utaztunk. Segítettek kiszállni, és besétáltunk egy épületbe. Kisebb tekergés után megérkeztünk. Leültettek egy székre, és végre levették a kendőt. Nem hittem a szememnek. Abban az előadóban voltunk, ahol először találkoztunk Boothszal. És ekkor megjelent ő, ott az emelvényen úgy, mint annak idején én. De ez most más volt. Nem volt semmilyen holttest a pódiumon, csak ő, illetve egy lefedett tábla, és egy vetítő.
- Tehát akkor kezdjük is el a mai előadást - kezdett neki Booth. - Áhh, látom, megérkezett az este díszvendége is - itt rám nézett -, akkor vágjunk is bele. A mai óra címe: Miért is szeretem Bonest? - egyszerűen nem hittem a fülemnek. Most tényleg az lesz, amire gondolok? -  Először is a csontok - itt egy csábos mosolyt vetett rám. - E tökéletes anatómiával rendelkező lény páratlan e világon. Tökéletes testfelépítésével és gyönyörű küllemével nem csak a hím, de a nőstény egyedek érdeklődését is magára vonja - mindezt persze szemléletes ábrával demonstrálta. - De kedves hallgatók egy élőlény nem csak csontokból áll, bármennyire erre fekteti a hangsúlyt a doktornő, hanem ott van például az agy is. Na már most, ismerjük el mindannyian, hogy az agya, az van neki, de még mekkora! Kevés olyan embert ismerek, aki végig követni tudja a gondolatmeneteit. De ez persze mind a mi hibánk, mert az IQ szintje is csak még páratlanabbá teszi őt! Na, de haladjunk csak lefele! - itt a kivetítőn elindult egy kép rólam, az agyamhoz egy nyíl mutatott, és ez valóban elkezdett lefelé haladni. Orrom, szájam, mellem, megállt. - Igen, igen, látom, hogy a kedves vendégünk most meresztgeti szemét a kivetítőre, mivel nem tudja, éppen miért is ott  állt meg az a nyíl. Hát doktornő, ez itt a szív helye. Tudom én, hogy ön a csontok szakértője, na de azért ezt tudhatná , nem? Nos, mindegy. Hogy miért itt állt meg? Jól olvasom ki a szeméből ezt a kérdést? Nos, mert igenis a szív az érzelmek központja. Ön ezt bármennyire is a kémiával, meg a biológiával magyarázza, engedje meg, hogy kijavítsam. A szív minden érzelem központja. Mi erre a legnagyobb bizonyíték? Ön. Hogy miért? Az már beláttuk, hogy agya van. Eddig is volt, és ezután is lesz. Na, de akkor mi változott meg önben egy pár éve, kérdem én? Mert amióta Miss Montenegroval, Doktor Hodginssal, Doktor Saroyannal, és persze jómagammal dolgozik, ön megváltozott. Ezt még ön is belátja. Ezt tanult kollégám, Doktor Sweets persze mindenféle pszihomókusi traktussokkal magyarázná meg, én nem ezt a módszert választanám, hanem maradnék a számomra átláthatóbb, indirekt bizonyításnál. Tehát, adva van ön, Doktor Brennan. Ön tanult, fejlesztette tudását, stb. Csak is munkának élt. De ekkor bejött a képbe ez a maroknyi ember, és barátok lettek. Mivel magyarázza ezt? Hát nem azzal, hogy utat találtak a szívéhez? Mert igenis ez történt. Ők oda bekerültek, és ott is maradnak. Erre nem az a legékesebb példa, hogy Dr. Eddiet még mind a mai napig látogatja? Dehogynem! Nem csak a tudása számít önnek, hiszen annak már rég nem veszi hasznát, hanem egyszerűen kötődik hozzá! Önnek nagy szíve van, doktornő, akár hiszi, akár nem. Mert bár nem könnyű oda bejutni, de onnan kikerülni szinte lehetetlen! De térjünk is vissza az előadás főtémájához... Egy kicsit elvesztettem a fonalat... Hol is tartottam? - ekkor Angela jelentkezett. - Igen Ms Montenegro?
- Miért szereti Dr. Brennant?
- Áhh, igen, köszönöm kisasszony! Nos, maga szerint miért?
- Mert önök tökéletesen illenek egymáshoz.
- Mint zsák a foltjhoz! - ordította be kuncogva Hodgins.
- Valóban? Ennyire illünk egymáshoz? - kérdezte Booth.
- Igen - mondta erre Dr. Sweets. - Önök egymás komplementerei. Tökéletesen kiegészítik egymást. Az önök párkapcsolata pszihológiai szempontból...
- Pszt!!!!! - sziszegték több felől.
- Nem kell ide pszihoduma, önök Amerika legjobb nyomozópárosa, és kész! - szólt közbe erélyesen Ms. Julien.
- Köszönöm, hallgatók, észrevételeiket, de most már folytatnám. Akkor haladjunk tovább az ábrán. Már megvizsgáltuk nagy egészében, majd az agyát és a szívét. Mit nézzünk most meg?
- A szemét! - sipította Ms Wick.
- A szemét - ismételte Booth. - Gyönyörű, meghatározhatatlan színű szemeiben az ember oly könnyen tud elveszni, hogy rá sem eszmél arra, hogy már percek óta abban mereng... Rendben van. Lássuk csak, mi van még felírva ide, mi is még a mai tananyag? Áhh, igen. Teherbírás! Ezt a kérdéskört vizsgáljuk meg több szemszögből is. Ez az egyed naponta visel el olyan dolgokat, amitől másnak a gyomra is felfordulna. A fegyverekkel bánni és a különböző küzdősportokat űzni férfiakat megszégyenítő módon tud. A táncparketten és a fedett akciókon pedig úgy mozog, úgy játszik, mint aki erre született volna. Tehát, kedves hallgatók, maguk is beláthatják, hogy Bones az ideális nő a számomra. Most pedig csak egy utolsó pont van hátra a mai órából. Csak egy témát kell felvetnem... Önök szerint ezt maga Bones mikor fogja belátni, mikor ismeri be, hogy mi vagyunk, csak így, egyszerűen MI, és mikor lesz a feleségem? Köszönöm a figyelmet! Mára befejeztük.
Ekkor valóban befejezte. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, mozdulatlanul, mióta levették a szemkötőt rólam. Booth szeret. Ezt mindig is tudtam, de sohasem mertem bízni eléggé ebben a tudatban. Mindig azt hittem, hogy előbb-utóbb ő is el fog hagyni, mint mindenki más is. De ez?! Annyira hinni szeretnék neki, és hiszek is. Szeretem Bootht, és tudom, hogy ő is szeret engem. Valóban, mi egyszerűen csak MI vagyunk. Ő érte már annyi mindent feladtam, hát nem lenne könnyű a házassággal kapcsolatos aggályaimat is feladni? Vele akarok lenni. Boldoggá akarom tenni, ezért megteszem. Illetve nem. Nem csak ezért teszem meg, én is - bármennyire is furcsa beismernem - egy normális családra vágyom! Összeszedtem minden erőmet. Fölállni volt a legnehezebb, onnan már futva tettem meg az utat egészen Booth karjaiig, amibe szó nélkül belevettem magamat, és úgy szorítottuk egymást, mintha soha nem is engednénk el egymást. Végül is, lélekben, a szívünkben valóban nem fogjuk többé megtenni.

Pár hónappal később:
Booth és Brennan az utolsó bútort is bevitték új házukba, majd kinéztek a verandán, és egyszerre szólaltak meg:
- Új ház, új élet, új emlékek!


Köszönöm a türelmeteket, remélem tetszett ez a rész is, illetve az egész történet. Ezzel ezt be is fejeztem. Kérdeztétek, hogy lesz-e egy részesem... Erre nem tudom a választ. Illetve... A karácsonyit hosszabbra terveztem, legalább két-három részesre. Megfogalmazódott már bennem egy egy részes is, de az egyáltalán nem karácsonyi. Mit szeretnétek? :D

Emlékek szűkében 16.

Ma is hozok egy újabb részt. Remélem tetszeni fog! :D

Körübelül két hónappal a baleset után...
- Szia Booth! - köszönt Angela az éppen bebicegő férfinak.
- Hello Angela! Bones itt van?
- Igen, hát persze - mondta egyszerűen. - Szerinted hol máshol lehetne?
- Pedig megígérte, hogy ma nem fog dolgozni!
- Nekem csak annyit mondott, hogy miattad ma nem azonosíthat ismeretleneket.
- Legalább részben sikerült megállítanom.
- Nyugodj meg, Booth! Brennan vigyáz magára és a picire is. Amióta terhes, sokkal jobban odafigyel ezekre. Megpróbál nem beletemetkezni teljesen a munkába: rendszeresen eszik, nem áll sokat a boncasztal fölé görnyedve... Szóval nem kell aggódnod.
- Igen, igen, tudom. De úgy szeretnék neki segíteni, de mivel sok mindenben nem tudok neki, ezért azt hiszem ezt túlzott aggodalmaskodással kompenzálom.
- Hát igen, bizony, de szerintem minden rendes férfi ezt csinálja terhesség alatt - mondta nevetve. - Engem annak idején Hodgins majdnem az őrületbe kergetett az állandó hívásaival, meg minden egyébbel. De hidd el, ez csak azt mutatja, hogy mennyire szereted Tempit!
- De még mennyire, hogy szeretem! - mondta büszkén. - Ráadásul az egész balesetes ügy miatt úgy érzem, hogy muszáj ezt még jobban kimutatnom. Még mindig nem heverte ki teljesen.
- Csodálkozol? Képzeld magad a helyébe! Milyen lenne, ha történne vele valami hasonló? Aztán, mikor már azt hiszed, hogy minden rendbe jön, mert végre felébredt, Sullyt kezdené keresni? Milyen érzés lenne? Téged nem gyötörne állandóan a kétség, hogy mindig is őt fogja keresni, hogy ő többet jelent neki nálad?
- Bele se merek gondolni! De már dolgozom az ügyön. Viszont ehhez szükségem lenne a te és a többiek segítségére!
- Hallgatlak!
Ekkor Booth beavatta Anget a tervébe. A nőnek persze nagyon tetszett önmagában is, de örült a barátnője helyében is. Miután befejezték, Booth ment is tovább kedveséhez...
A nap Brennan számára különösebb esemény nélkl telt el. Együtt ebédelt Boothszal, majd visszament az irodájába. Dolgozott az új könyvén, elolvasta néhány diákjának a szakdolgozatát, lektorálta Ms. Wick cikkét, de egyébként nem történt semmi érdemesre méltó. Este hétkor aztán felállt, és hazaindult. Booth már biztosan rám vár! Kisietett az Intézetből, de ahogy ott állt, valaki hátulról megragadta, és elsötétült előtte a világ...

Nos, szerintetek mi történt? Mivel az előzmények miatt felmerülhet bennetek, ezt előre megszeretném cáfolni, ez nem álom. De akkor mi? :D

Emlékek szűkében 15.

Már hozom is a következő részt, kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá. :D

- Rúgott egyet, Booth!
A kicsi megmozdult!Booth ebben az örömteli percben magához húzta kedvesét. Egyik kezével átkarolta a derekát, a másikat pedig rátette a nő hasára, még az sem zavarta, hogy az egyik karja gipszben van. Most nem érdekelte semmi más, csak az a két nő, akiket mindennél jobban szeretett. Épp, amikor hozzáért Bones pocakjához, a kicsi egy hatalmasat rúgott.Booth testét átjárta az öröm, és ekkor, mindezek hatására megnyílt a férfi agyában az a bizonyos fiók, mely az elmúlt év titkait rejtette...
Emlékszem, ott voltunk Hannahval, milyen gyönyörű volt, de miután feltettem neki a nagy kérdést, tekintete már elárulta a választ. Tudtam előre, mi fog következni, újra csak az a szó. Abban a pillanatban nem akartam mást csak felejteni, le akartam magamat inni, még ha ez ellenkezik az elveimmel. De Bones ott volt nekem. Végig mellettem állt, segített, pedig mennyire fájhatott ez neki, nem is tudom, milyen nehéz lehetett neki. Ott a lőtéren kiélhettem minden dühömet, amit az egész szerelem, a nők, minden iránt éreztem. A lift, és minden, ami ott és azután történt. Emlékszem a dátumra, várjunk csak! Már emlékszem, mi volt az! Az a nap, mikor megtudtam, hogy Bones terhes. Mennyire boldog voltam, mert ez a gyerek Bones és köztem örök kötelék lesz. Ráadásul sokkal jobban szeretem őt, mint Rebecát szerettem akkor. Bonesszal minden olyan más. Minden egyes együtt töltött pillanat beleivódik az emlékezetembe és a szívembe. Egyszerűen csak úgy szeretem, mint még senki mást, és tudom, hogy ezután sem lesz ez másképp. Számomra Temperance a bizonyos nagy Ő. Most már tudom, hogy a legszerencsésebb dolog, ami csak történhetett velem, hogy Cam nem törvényszéki antropológus! Hiszen ha ő értett volna hozzá, akkor soha nem küldött volna el Boneshoz! Milyen bizsergető érzés volt őt meglátni ott. Mélyen, nagyon mélyen már akkor is tudtam, hogy ő az igazi, de ez az érzés az évek során nőttön-nőtt, és azon az éjszakán, Vincent halála után végképp a felszínre tört, olyan erővel, hogy az Bones minden aggályát elsodorta.
Hiszen, ha belegondoltok az egész valóban olyan, mint a vulkánnál. A magma gyűlik a föld alatt, a magmakamrában. A kitörést általában előrengések, füstölgés stb. előzi meg. Majd hatalmas robbanással mindaz, amit eddig a vulkán a felszín alatt tartott, amit magába fojtott, a felszínre tör, és a láva elborít mindent. De aztán eltelik egy kis idő, és ezen a felszínen termékeny talaj jön létre, újra megjelennek a növények, az állatok, újra béke fog honolni a vidéken. Ám a táj mégsem lesz már ugyanaz, mert a robbanásnak köszönhetően gyökeresen megváltozott, és mindaz, ami előtte volt, már sohasem térhet vissza.

Remélem nem találjátok nagyon nyálasnak Booth gondolatait, vagy nagyon elvontnak a vulkános párhuzamot, egyszerűen úgy éreztem, hogy ez most kell ide. Bár egy kicsit lezárós hangulata van ennek a résznek, még nincs vége! :D

Emlékek szűkében 14.

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Köszönöm a türelmeteket, remélem, elnyeri a tetszéseteket! :D

- Szia! De jó, hogy felébredtél! - Brennan próbált megnyugodni, és figyelmen kívül hagyni azt a halk mondatot.
- Szia! Bones beszélnünk kell!
- Igen, tudom. Cam már szólt, hogy elmondta.
- Bones, miért tőle kellett megtudnom?
- Megpróbáltam elmondani, de aztán jöttek a többiek...
- De nem rögtön. Ha nagyon el akartad volna mondani, akkor el tudtad volna!
- Booth! Szerinted nekem olyan egyszerű ez a helyzet? Nem érzed át, hogy mi mindennel kellett megbirkóznom az elmúlt napokban?
- Igazad van, bocsáss meg. Ismerlek annyira, hogy tudjam, mit érezhetsz most. Most viszont kérdeznem kell valamit... Felhívtad már Hannaht?
- Felhívtam-e már Hannaht? - ismételte meg Tempe a kérdést. Már megint! Ugyanannyira fáj, mint mikor először kérdezett felőle. Miért rá emlékszik? Miért nem ránk? Azt mondja, hogy megérti, mit érzek, akkor meg miért kérdez folyton utána?! De a jelek szerint ő is azt szeretné, ha Hannah itt lenne. Tehát meg kell tennem. Le kell mondanom róla! Hiába, elveszítettem őt örökre!
- Bones! Hahó, itt vagy? Azt kérdeztem, hogy felhívtad-e már Hannaht. Nos?
- Nem, még nem. De ha szeretnéd, most azonnal megteszem - rettegett a választól.
- NE! Nem akarom. Kérlek, ne hívd fel!
- Oké - szívéről nagy kő esett le. - De miért?
- Mert, ... - alig bírt megszólalni. - mert ... Bones ... Szeretlek! - végre összeszedte a bátorságát. - Azóta, hogy megláttalak abban a zsúfolt előadóban, szeretlek! Hannah előtt, és azalatt is szerettelek. Csak egyszerűen reménytelennek éreztem a helyzetet. Azt hittem, hogy soha nem fogsz adni esélyt kettőnknek.
- De akkor ott a kocsiban miért mondtál mást?
- Azért, mert ezt kellett tennem. Nem hagyhattam el Hannaht. Ráadásul az előtte levő napokban teljesen kifordúltál önmagadból, Bones! Szinte már, már úgy tűnt, hogy megörültél. Azt hitted, hogy te vagy az áldozat. Nem tudtam, hogy egyszerűen az a kifakadásod nem csak annak a pár napnak a következménye volt-e. Nem használhattam ki a helyzetet, hiszen sohasem láttalak annál labilisabbnak érzelmileg. Érted már?
- Igen. Belátom, hogy igazad van... De - tette fel félve a kérdést - akkor most mi lesz?
- Bones, én szeretlek. Ennél biztosabb még soha nem voltam benne. Szeretnék az életed, azaz az életetek része lenni.  Persze csak, ha te is akarod!
Nagy kő esett le Temperance szívéről. A napok óta nyomasztó gondolat, miszerint Booth el fogja hagyni őt, őket, végre elmúlt. Persze, még nem tudott újra, teljes mértékig megbízni a férfi érzéseiben. Az is zavarta, hogy társa változatlanul nem emlékszik semmire sem az elmúlt évből, de már látott reményt. És ekkor, ebben a boldogító percben, Brennan biztatást kapott a döntésében. Az a kicsi kis élet a hasában rúgott. Végre megmozdult. Most először. Mintha csak jelezni akarná édesanyjának, hogy ,,Igen, egyet értek!". Bones arcára valami olyan ült ki, amit Booth még sohasem látott eddig. Ráadásul szemében egy könnycsepp is megjelent. De a férfi még sem lett nyugtalan. Valahogy érezte, hogy egy ilyen arc, tekintet, mosoly csak is valami nagyon jó miatt jöhetett létre.
- Rúgott egyet, Booth! A kicsi megmozdult!
Boothban összeállt a kép. Ez az arc nem más, mint az anya arca. Mert ebben a pillanatban érezte át Brennan maga is, hogy most már nincs mit tenni, anya lesz. Ténylegesen egy új élet növekszik benne. Már csak néhány hónap, és ez a parányi lény megérkezik hozzájuk. Hozzájuk, mert végre biztos volt, hogy Booth is velük lesz.
Booth ebben az örömteli percben magához húzta kedvesét. Egyik kezével átkarolta a derekát, a másikat pedig rátette a nő hasára. Át akarta érezni mind azt, amiben Brennannek most része van, persze tudta jól, hogy ez csak egy bizonyos mértékig lehet része, de mégis ugyanolyan izgalommal, mint amennyire Bones az volt, odarakta a kezét. Épp, amikor hozzáért Bones pocakjához, a kicsi egy hatalmasat rúgott. Most már Booth arca is ragyogott a boldogságtól. Érezte, ahogy átjárja mindenét, aztán hirtelen....

Hamarosan folytatom, köszönöm a türelmeteket még egyszer! :D