Egy kis segítséggel

Bones az ágyán ült, térdeit felhúzta, és átkulcsolta azokat. Fejét pedig ráhajtotta. Szemei előtt pedig lejátszódtak a tegnap esti események. Sírt. Fejében még visszhangoztak Booth szavai: ,,Én vagyok az a fickó!", ,,hazárdjátékos", ,,40-50 év múlva". A csók, és minden, ami utána következett. Félt, hogy elvesztette Bootht. Félt, hogy talán rosszul döntött. Már előre rettegett, hogy  látnia kell majd Bootht egy másik nő oldalán.
,,Mindez olyan irracionális! Én nem ilyen vagyok. Mindent meg lehet tényekkel magyarázni! De mit is mondott Booth? Nem lehet mindent a tényekkel megmagyarázni. Néha hagyatkoznunk kell a szívünkre. A szívünkre? A szívemre? De az csak egy izomköteg. Booth erre megint csak úgy nézne rám. Akkor az agyam megfelelő részére. Mi van, ha rosszul döntöttem? Ha hasonló helyzetbe kerültem, mindig ott volt Booth. Ő mindig tudta, hogy mit kellene tennem. Bárcsak megkérdezhetném, de nem tehetem. Angela? Nem, most vele sem akarok beszélni."-gondolkozott Temperance. Ekkor felrémlett neki egy bölcs ember tanácsa: ,,Ne féljen! Így sok mindenről maradhat le!". Brennan először furcsállta saját ötletét, de nem látott jobb megoldást, ezért gyorsan összeszedte magát, és elindult.
A kocsi végre megérkezett. Kiszállt. Bement. A recepción őt kereste. 123-as szoba. Belépett. Az öregember látva a nő arcát, nagyon megijedt.
- Dugóval történt valami? - kérdezte rémülten.
- Nem, dehogyis Hank. Booth jól van. Azaz...
- Mi történt, kedves?
Ekkor Brennan elmesélte neki a tegnap estét. Majd mikor befejezte, izgatottan várta a férfi reakcióját. De ő egy darabig hallgatott. Feldolgozta az imént hallottakat.
- És most hogy érzi magát?
- Hát, én nem is tudom...
- Bocsánat, hülye kérdés volt. Látom a kisírt szemét, és azt is, hogy mennyire bántja a dolog, máskülönben nem jött volna hozzám. Nem tudja, hogy jól döntött-e, igaz?
- Igen.
- Fél?
- Igen.
- Mitől? - semmi válasz, ezért folytatta. - Attól, hogy Booth meggondolja magát?
- Igen.
- Attól, hogy egyszer elhagyja?
- Igen.
- Akkor idefigyeljen! Az unokám már hosszú ideje szereti Önt, úgy, mint ahogyan Ön őt. Most ne nézzen rám azokkal a bociszemeivel. Igenis szereti őt. Oké, menjünk lépésről, lépésre. Először is Seeley szereti Önt. Cserbenhagyta Önt valaha is?
- Nem.
- Megmentette már az életét?
- Többször is.
- Ölt már Önért embert?
- Többször is.
- Számíthatott rá mindig?
- Igen.
- Ott volt mindig mint barát?
- Igen.
- Akart valaha többet is?
- Nem.
- Ismerte az Ön kapcsolatait?
- Igen.
- Akkor összegezve: az unokám jó pár éve mindig ott van. Kész önért az életét áldozni, feladni az egyik legnagyobb elvét, az emberölést. Barátként mindig ott állt Ön mellett, tűrte, ahogy Ön más férfiakra figyel, holott majd megszakadt a szíve. De ő maradt. Maradt és várt. Mert szereti Önt! Igazam van?
- Igen - válaszolt alig hallható hangon.
- Azok után, hogy ennyi ideig várt magára, de mind ez alatt is kiváló barátja volt, úgy gondolja, hogy valaha is elhagyná?
- Ömmm. Nem?
- Na, jó úton járunk. Most jön maga. Megbízik Seeleyben?
- Úgy, mint senki másban.
- Seeley tud mindent a múltjáról?
- Igen.
- Feláldozná az életét az övéért?
- Igen.
- Ha látná, hogy egy másik nővel boldog, megakadályozná?
- Nem.
- Akkor ezt is összegezve: az unokám az egyetlen olyan ember, akiben teljesen, feltétel nélkül megbízik. Elmesélt neki mindent a múltjáról, vagyis megosztotta vele élete legnehezebb történéseit. Fontosabbnak tartja nem csak Seeley életét, hanem a boldogságát is a sajátjánál. Ezek után nem szereti őt?
- De. Igen, azt hiszem, igaza van.
- Akkor? Mire vár még? Menjen már utána!
- De mi van, ha már meggondolta magát, ha már nem úgy gondolja? - kérdezte, miközben felállt.
- Azt kötve hiszem! - kiáltott fel az öregember.
Bones mosolygott, majd egy halk köszönöm kíséretében elhagyta a szobát, az épületet. Beszállt a kocsijába. Egy pillanatra megállt. Belenézett a visszapillantóba, és megkérdezte saját magától: Helyesen teszem? Egész bensője ordította, hogy Igen!. Ekkor nem várt tovább. Nem akart egyetlen egy percet sem tovább veszni hagyni. Egyenesen Booth házához ment. Kiszállt az autóból, felment a lakásához. Bekopogott. Semmi válasz. Megint bekopogott. Még mindig semmi.
- Booth, kérlek, nyisd ki! Én vagyok az, Bones! Kérlek, nyisd ki!
De semmi válasz. Brennan összeomlott. Hát még sincs igaza Hanknek. Booth végérvényesen megbántottam. Soha többé nem akar látni. Már nem volt visszaút. Beismerte saját magának is, hogy szerelmes. Ez nem olyan, amit az egyik percről a másikra vissza tud vonni, vagy el tud felejteni. Keserves zokogásba kezdett. Ott gubbasztott az ajtó előtt. Mély álomba sírta magát.
Booth igencsak meglepődött, mikor aznap este hazaért. Az ajtaja előtt ott aludt Bones. De mit kereshet itt? Jó, nyilván engem. Na, mindegy. Beviszem, had aludjon normálisan.  Felkapta a nőt, majd bevitte a lakásba. Bevitte a hálószobájába, letette az ágyra, betakargatta, ő maga pedig kiment a kanapéra aludni.
Temperance csak másnap reggel ébredt fel. Először nem tudta, hol van, majd szépen lassan összeállt a kép. Biztos elaludtam az ajtóban. Kiment a nappaliba, ahol Booth már ébren várta őt, friss kávéval.
- Jó reggelt! - köszöntötte.
- Szia! - felelte bátortalanul.
- Hogy kerültél ide? Miért jöttél?
- Booth, én... - felnézett Boothra. A férfi mindent értett. Ők már szavak nélkül is megértették egymást.
- Nem kell semmit sem mondanod, látom, és tudom - mondta, majd megcsókolta a nőt, aki csak sok idő múltán szakította meg azt.
- De én ki akarom mondani.
- Akkor mondjad!
- Szeretlek! - mondta.
Booth számára helyre állt a világ, sőt jelenleg annyira boldog volt, hogy nem volt képes elhinni, hogy más nem ennyire boldog. Szárnyalt. Végre szabadon szerethették egymást. Végre mind a ketten ki merték mondani azt, ami már az első percben megfogalmazódott bennük: szerelem.