Aphrodité átka - 3. A befejezés

Sajnálom, hogy ennyi idő után hozom csak a folytatást, illetve befejezést. Remélem tetszett nektek. Örülnék pár kommentnek is, szívesen fogadnám az észrevételeiteket, tanácsaitokat. Nem is húzom tovább az időt, itt van:

Booth valóban mindent beleadott a versenybe. Mindenféle sportágban kellett remekelnie, diszkoszvetés, futás, gerelyhajítás… Két versenyszám között elindult megkeresni Bonest. Ahogy az öltözője felé haladt, egyszerre csak dulakodás hangját hallotta. Azonnal berontott. A szoba közepén Bones Nerinával birkózott. Nerina kezében egy kés volt. Booth gyorsan odaszaladt, kivette a fegyvert a kezéből, majd hívta a rendőrséget. Most már minden rendben volt. Elkapták a gyilkost. Haza kellene menniük, gondolták. De az ünnepséget nem hagyhatták itt, maradniuk kellett, aminek mindketten örültek.

Booth visszament a versenyre, Brennan pedig elkezdett készülődni, hiszen még sehol sem tartott. Bár nagy küzdelem volt, de végül kedvenc ügynökünk győzött. A tógában odalépett az emelvényhez. Letérdelt előtte, fejét lehajtotta, és várt. Ekkor megjelent az istennő. Körülötte elmormoltak valami görög szöveget, amit a férfi nem nagyon értett, majd érzi, hogy a nő valamiféle koszorút rak fel a fejére, végül pedig megszólal: ,,Nemes férfiú, íme most megmutattad, mire vagy képes, ezért élted már nem szolgák közé való. Kellj fel hát, mostantól szabad ember lészel!” Ekkor Booth felnézett, a hangot felismerte, de el nem tudta képzelni, hogy ilyen látványban lesz valaha is része. Bones gyönyörű fehér ruhában állt, az anyag lágyan omlott a vállára, remekül kiemelte az ideális alakját. Haja kontyba volt csavarva, de elől egy arany pánt volt belerakva. Valóban fenséges jelenség volt. Booth végleg elveszett… Bonesnak már az öltözőben lehetősége volt a férfi izmos testének megcsodálása, de most így ebben a szituációban, még inkább csodálta a férfit.

Egymás mellett ülve vettek részt a soron következő lakomán, majd hamar visszamentek a szállodába, mert furcsán érezték magukat ott. Persze egymásnak csak annyit mondtak, hogy egyszerűen nem illenek bele ebbe a társaságba, nem az ő világuk, de valójában egész másutt jártak a gondolataik. Booth az esélyeit számolgatta, szinte meghasadt önmagával. Nem tudta, hogy meg merje-e kockáztatni a dolgot. Temperancenek sem volt könnyebb. Kereste önmagában a régi Dr. Temperance Brennant, de sehol sem találta. Nem tudta megmondani, hogy mikor, de örökre eltűnt az életéből. A magánéletének a racionalitása szépen lassan elszállt belőle, és helyette? Booth volt ott. Brennannak a felismeréstől könnyek szöktek a szemébe. Nem tudta, hogy a régi énjét siratta-e, vagy a felismert érzelmek hevességétől. Talán mindkettő. Booth értetlenül állt ott, nem tudta, mi történhetett a szeretett nővel.

-          Bones! Mi a baj? – kezébe vette a nő arcát. Ujjaival pedig megpróbálta letörölni a szűnni nem akaró könnycseppeket.

-          Semmi.

-          Nem mondj ilyet! Ismerlek. Csak úgy nem szoktál sírni. Sőt! Nagyon ritkán szoktál sírni. Úgyhogy ennek komoly oka van! Mondd el, kérlek!

-          Booth! – a nő most először felnézett, már nem sírt. Összeszedte minden bátorságát, és … - Szeretlek! Nem tudom, mikor, vagy hogyan, de beléd szerettem. Szeretlek, Booth. Végre, életemben először kimondtam. Soha nem hittem volna, hogy ennyire csodálatos érzés szeretni! – szavaitól nem csak Booth lepődött meg, hanem ő maga. De bármi is lesz, örült, hogy kimondta.

-          Ugye milyen jó érzés? Akkor most megmutatok egy még jobbat. – mondta a férfi elérzékenyülve. Hát végre kimondta. Most a nő volt a bátrabb, de már nem érdekelte, hogy melyikük kezdte. Egyszerűen csak élvezte a földöntúli boldogságot. – Már az is csoda, ahogy az emberek szeretni tudnak. Az érzésnek a tudta annyi mindent vált ki az emberből. Ennél csak egy valami jobb, a tudat, hogy viszontszeretnek! – ezzel megcsókolta a nőt.

Az évek alatt felhalmozott vágy a tetőpontjára hágott. Először csak lágy, gyengéd csókokat váltottak. Majd ahogy vérük felpezsdült, úgy váltak egyre szenvedélyesebbé. Már nem kellett visszafogniuk magukat. Végre megtehették azt, amit az első perctől meg akartak tenni. Ha valaki megkérdezte volna őket, nem tudták volna megmondani, hogy a konyhából hogy kerültek be a hálószobába. Az idő, a tér összefolyt. Nem létezett senki sem rajtuk kívül.

1 évvel később…

Egy fogadás, kerek asztalok, mindenki szebbnél szebb ruhákban volt, a férfiak pedig mind nagyon elegánsak, fessek voltak, mégis egy asztalnál kitűnt egy pár. Csak úgy ragyogtak mind a ketten. A férfi felállt. Beszédet akart mondani. Hirtelen a teremben felváltotta a zsibongást a pohárcsörömpölés.

-          Amikor megláttam Bonest, elvesztem. Egy pápaszemes, aszott vénlány helyett, ezt a gyönyörű nőt találtam az előadóban. Egyik percről a másikba beleszerettem. Nem volt könnyű dolgom vele, hiszen ismeritek. – halk nevetés mindenki felől. – De megérte várni. Aztán a görögországi ügyünkkor az ünnepségen ő lett Aphrodité. Bár nekem mindig is ő volt a leggyönyörűbb nő a világon, mikor megláttam őt akkor, végképp elvesztem, örökre. Az ókori mítoszok szerint Aphrodité rengeteg férfiszívet ejtett rabul, tört össze, vagy repített a magasba. Csak abban reménykedem, hogy én a számára nem Héphaisztosz vagyok, hanem legalább is Adonisz, ha nem is Árész. Ez a nő a boldogságom kulcsa, és végre megtaláltam az ajtót, ahova beleillik. Szeretlek Temperance! – Ezzel leült, és megcsókolta feleségét. Majd a nő is fölállt, most rajta volt a sor.

-          Mondhatnám én is a görögországi ügyünket, de valahogy ugyanez a történet rabszolgával kevésbé lenne érzékletes – újabb nevetés. – Inkább egy másik történetet mesélnék most el. Egyszer, még régen beszélgettünk Boothtszal. Azt mondtam, hogy gyakran irigy vagyok Angelára, Camre, Hodginsra, és persze rá. Mert ti kedves barátaim, mindig is oda tudtátok adni valakinek a szíveteket. Nem hittem, hogy a szerelem valóban transzcendális lenne, és örökké tartana. De már akkor szerettem volna, ha másképp lenne. Booth ekkor megígérte, hogy egy nap én is átélem. Igaza lett. A szerelem tényleg létezik. Azt nem mondhatom, hogy teljesen érzem, milyen egy embert teljes szívvel szeretni – itt hatásszünetet tartott. Booth arcáról hirtelen lefagyott a mosoly, de ez nem sokáig maradt így. – Azért Booth, mert napról napra jobban szeretlek! Nem hinném, hogy valaha is azt mondhatnám, hogy kész, ennél jobban már nem tudlak szeretni! – leült, és megcsókolta újdonsült férjét.

Ha megkérdezted volna ezt a nőt néhány évvel ezelőtt, kinevetett volna, ha felveted ezt a pillanatot. A gyerekkori traumák, és az élet ridegsége keménnyé tették, de jött egy férfi, aki mindent megváltoztatott. Akármit is tett, a férfi maradt, és újra és újra bizonyította szerelmét és hűségét. Végül a nő is ráébredt az érzéseire, és most boldog volt, maradéktalanul.