A felismerés

Éjjel 3 óra volt, mikor Brennan végre lefeküdhetett. Hosszú, és fárasztó napja volt. Kivételesen nem azért maradt el késő éjjelig, mert belefeledkezett a munkába, hanem egy nagyon nehéz ügyük volt. Egy kisfiú hullájára bukkantak, és kiderült, hogy a nővére még mindig az elkövetőnél volt. Bár megtalálták a kislányt, mégis mindannyiuk számára nagyon megterhelő volt. Így mikor a nő végre álomra hajtotta a fejét, azt hitte, végre megnyugodhat.
Russal sétált a városban. Még gyerekek voltak. Egy sötét alak egyszer csak előttük termett a semmiből. A fiút egy könnyed mozdulattal félresöpörte az útjából, megragadta Brennant, és elhurcolta. Egy sötét helyen volt napokig. Majd egyszer csak az ajtó kitárult, a beáramló napfény teljesen elvakította. Egy alak lépett oda hozzá. ,,Csss! Semmi baj! Temperance! Temperance, nézz rám! A szüleid küldtek engem! Megbízol bennem? Akkor gyere, öleld át szorosan a nyakamat, együtt kimegyünk!" A férfi, a megmentő Booth volt. Már az álomban is feltűnt valami furcsaság Brennannek. Felriadt álmából. Beletellett egy kis időben, mire rájött, hogy hol van, hogy már felnőtt nő. Visszafeküdt, és elmosolyodott. ,, Boothra mindig számíthatok!"
Egy bálteremben voltak. Táncoltak Boothszal. Egész éjjel. Már mindenki csak őket figyelte, a fény is őket követte. De ők mindezt észre sem vették. Csak egymást látták. Újra és újra körbetáncolták a termet. Minden olyan tökéletes volt. De aztán Booth hirtelen eltűnt. Brennan ott ült a táncparkett szélén egy széken, egyedül, magányosan, míg párok tucatjai táncoltak mellette. Brennan újra felriadt. ,,Booth nélkül üres lenne az életem!"
Egy ház verandáján ültek Boothszal. Egy fényképalbum volt az ölükben, azt nézegették. Egy esküvő, egy tengerpart, karácsony, egy csecsemő, majd egy egész gyereksereg. Egy család. Újabb és újabb emlékek sorakoztak fel. Majd hirtelen az album kirepült a kezéből, és a szeme láttára elégett. Körülötte minden köddé vált, majd bent találta magát az irodájában. Az asztalán egy kép sem. Mindenhol csak szakkönyvek, kitüntetések, cikkek róla, mint elismert antropológusról. De semmi más. Csak is a szakma... Megint felébredt. ,,Engem ez már nem boldogít! Nekem az kell! Az a verandás élet!" - zokogta.
Reggel elég rossz állapotban volt. Úgy érezte magát, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. Lezuhanyzott, annak reményében, hogy az talán majd egy kicsit felfrissíti. Segített valamennyit, de még mindig elég elgyötörten nézett ki. Egy kis sminkkel, vagy többel még megpróbált segíteni, de sok egyebet nem igen tehetett. Kénytelen volt dolgozni menni úgy, ahogy.
Bent a Jeffersonban rögtön nekiállt dolgozni. A pokol tornácának népességszámát akarta csökkenteni. Megpróbált nem az álmára koncentrálni, de akaratlanul is újra és újra eszébe jutott valamelyik, a tánc, a fényképek, a veranda... De ha már a gondolatain nem tudott úrrá lenni, legalább a könnyeinek nem engedett utat. Ebédidőre már a harmadik ismeretlen is visszakapta saját nevét, amikor Temperance önszántából elindult enni. Általában annyira bele szokott feledkezni, hogy észrevétlenül elmúlik az ebédidő, de most más volt. Nem tudta egyelőre túltenni magát álmain. A munka nem segített, ráadásul nem volt senki sem bent a csapatból. Magányos volt, szüksége lett volna barátaira. Ezért elment a Royal Dinnerbe, mert ott legalább emberek között lehetett, még ha ismeretlenek is.
Életében először érezte, hogy mennyire rossz a magány. Az elmúlt évek alatt megtapasztalta, hogy milyen az, ha barátai vannak. Megváltozott annyira, hogy ne akarja az évekkel ezelőtti állapotot. A munka már messze ne elégtette ki. Fejlődött annyira az emberi kapcsolatok terén, hogy érezze, mennyire szüksége van barátokra. Angela volt a legjobb barátnője, sőt sokkal több annál, szinte testvérek voltak. Ő mindig megértette, vele mindig beszélhetett. Angela volt az első, aki elindította őt a változás útján. Mióta őt megismerte, kezdett rájönni, hogy talán megéri élni egy életet a laboron kívül. Aztán még ott voltak a többiek is. Zack volt az egyetlen olyan doktorandusz, akiben lehetőséget látott. A fiú olyat is tudott, amit Brennan sem tudott. Hodginsszal különleges kapcsolata volt az elrablásuk óta, ez egy olyan közös élmény, amit soha sem fognak elfelejteni. Egy ilyen trauma mindig összehozza embereket. Cam? Bár a főnöke volt, már megbarátkozott a helyzettel. De egyébként is Dr. Saroyan sokkal inkább kezelte vele egyenrangúként, mintsem a beosztottjaként. Már ő is a barátja volt.
Na és Booth? Már évek óta társak voltak, nagyon közel kerültek egymáshoz. Olyasmiket tudtak egymásról, amit senki más. Mindenkinél jobban bíztak egymásban. Brennan most teljesen össze volt zavarodva. Az álma? Mit jelenthetett? Igen, ő is egy olyan életet szeretne. Egy házat, egy családot. De Boothszal? Szerelmes? Képes lenne eldobni racionalitásának minden maradékát a magánéletéből? Fel akarja áldozni függetlenségét, és életét örökre egy másik emberéhez láncolni? Majd lassan, nagyon lassan egész bensőjében érezte a választ. Elmosolyodott, majd kinézett az ablakon.
Kint az utcán egy család sétált. A férfi egyik kezében egy babakocsit tolt, a másikat pedig arra használta, hogy kéz a kézben járhasson feleségével. A pár mellett még egy öt éves kislány szökdécselt, de persze anyja másik kezét fogva. A házaspár valamiről lelkesen beszélt, míg a kislány egy gyerekdalt énekelgetett, a kisbaba pedig kacarászott.
Minden olyan idilli volt, mindez csak egy megerősítette Temperancet elhatározásában. Megfogadta magának, hogy többé nem áll ellent a szerelemnek, hanem ha a boldogsághoz vezető út kapuja újra feltárul előtte, nem lesz rest belépni azon.
Ekkor kinyílt az étterem ajtaja, a nő felnézett, és mosolyogva helyet csinált maga mellett.
- Szia! - köszönt, és ült le mellé Booth.
- Szia!
- Hogy érzed magad? Olyan másnak tűnsz ma - jegyezte meg a férfi, mert észrevett valami különös csillogást társa szemében.
- Igen, persze, minden rendben. Most már minden rendben lesz - válaszolta nyugodtan.
Az életük ott folytatódott, ahol abbahagyták. Vagyis csak látszólag. Hiszen ezen a napon hatalmas fordulatot vett kettejük élete.