Emlékek szűkében 13.

Vicces, hogy pont a 13. lett ez az történet. Egy szerencsétlen szám. Nos, döntse el mindenki maga, hogy ez most itt is igaz-e! :D


Nem értem, mi ez. A falak! Mintha mozognának. Valahogy a színek sem stimmelnek. Jól látom, hogy Bones haja zöld? Előre lépek egyet. De valahogy a szoba másik fele egy folyosó szerűség másik végében termett. Nem értem, mi ez. De várjunk csak, és ez a zaj? Egyenletes pittyegés. Mintha... Te jó ég! Ez csak egy álom? Mind ez meg sem történt?! Még mindig kórházban vagyok? De mikor? ÉS Bones? Lehet, hogy az igaz, hogy Bones felhívta Hannaht? Lehet, hogy már hónapok teltek el a baleset óta? De ha mindez csak álom volt? Mi volt benne biztos, és mi nem? Nem tudom. Egyszerűen nem tudom. De egy valamit nem akarok elfelejteni. Szeretem Bonest. Nem akarom elhagyni. Szeretem őt. Mindig is szerettem. Ez az egyetlen, ami számít! Szeretem Bonest! Szeretem Bonest! Szeretem Bonest! Szeretem Bonest!"

Mire Brennan felért a büféből, Cam már kint volt.
- Szia! Most ki van bent nála?
- Nincs bent senki, elaludt...
- Helyes is, ha alszik. Már elég régóta ébren volt.
- Figyelj, Brennan! Sajnálom, de kikotyogtam Boothnak, hogy te meg ő... És a baba! Bocsánat, de nem tudtam, hogy nem mondtad el neki.
- Csak úgy nem tudtam megmondani. De belekezdtem, csak közben megjelentetek ti.
- Uhh. Tényleg sajnálom!
- Semmi baj, Cam. Igazából örülök, hogy megtetted. Nem tudom, hogy nekem ment-e volna. Köszönöm, hogy benéztetek - mondta ezt már mindenkinek. - De nem tudom, hogy mikor fog felébredni. Ilyenkor még órákig aludhat. Szerintem jobb lenne, ha elmennétek. Nyugodtan, én itt maradok.
- De veled mi lesz, Szívem? - kérdezte Angela. - Napok óta nem aludtál rendesen. Mi lenne, ha te mennél, és én maradnék?
- Neked ott a fiad, aki vár rád.
- De neked meg...
- Nekem csak Booth van - vágott közbe Brennan. - Meg ez a pici. Ők ketten. Maradok - mondta ellentmondás nem tűrően.
- Rendben van. Szia!
- Sziasztok!

Ott maradt egyedül a folyosón. De ami fontosabb, végre egyedül maradt a gondolataival. Bement Booth kórtermébe. Beleült a kis bejáratott foteljébe, és nézte szerelmét.  Mi lesz most? Fel kellene hívnom Hannaht? Booth és ő? Újra? Még csak bele se merek gondolni. Félek, hogy egyedül maradok, illetve  - helyesbített gondolatban - maradunk. Annyiszor féltem, hogy ez megtörténik. De már kezdtem megnyugodni. Kezdtem elfogadni, hogy esetleg igaz, amit Booth mondott rólunk. A szerelmünkről. Olyan csodálatos volt vele ez a néhány hónap. Az első este. Aztán mikor megmondtam neki, hogy terhes vagyok. Amikor elvitt abba az olasz étterembe. Mikor bejelentettünk mindent a többieknek! Az első ultrahang!
De elmélkedését a felgyorsult pittegés zavarta meg. Booth szívverése. Mintha valamitől félne. Biztosan álmodik. Olyan, mintha beszélne. Aztán hirtelen kinyíltak a szemei, és száját elhagyták még egyszer azok a szavak, amelyeket nem akart soha többé elfelejteni. ,,Szeretem Bonest!"

Nos ennyi lenne. Remélem nem haragudtok rám, amiért ennyi ideig az álomról szólt minden. Valaki az első, vagy a második álmos résznél odaírta, hogy reméli, ez valakinek csak az álma. Nos igaza volt. Amikor eldöntöttem, hogy lesz benne egy ilyen álmos epizód, nem terveztem, hogy ennyire hosszúra nyílik. Remélem, hogy nem vettem el a kedveteket, és továbbra is olvasni fogjátok a történetet! :D

Emlékek szűkében 12.

Nos, itt a folytatás, közkívánatra! :D

Egy babakocsi. Majd megjelent mögötte Bones is. Felnézett, tekintetünk találkozott. Majdnem ugyanolyan érzés volt, mint mikor először akadt össze a tekintetünk. Alig tudtunk megszólalni... Végül...
- Booth!
- Bones! Szia!
- Mit keresel itt?
- Hát, ömm... Izé... Szólhattam volna, de nem tettem... Tudom, kellett volna, de csak most...
- Én inkább most magatokra hagylak titeket... - köszönt el Mrs. Girscom ebből a kínos szituációból. Én meg folytattam a makogást.
- Ma van Christine születésnapja.
- Igen, tudom. Mégis milyen anyának gondolsz. ÉN soha nem felejteném el a gyerekem születésnapját, vagy akármi más vele kapcsolatos dolgot.
- Igen, hát persze, de nem is azért mondtam. Csak úgy mondtam. Amolyan beszélgetéskezdeményezésként. Szóval eszembe jutott, hogy ma van a lányunk szülinapja. Rájöttem, hogy alaposan elontottam mindent... Bones! - néztem fel rá könyörgő tekintettel
- Mégis mi mindent? - kérdezte, félig szemrehányóan.
- Hát tényleg mindent. Cserben hagytalak téged... Titeket. Talán, ha akkor máshogy döntök... - sütöttem le a szemem. - Vagy ha te nem hívod fel Hannaht... - mintha, valami akadályozott volna, alig bírtam beszélni. Mindent csak lassan tagolva tudtam kimondani. - Most nem itt tartanánk...
- Kérlek ne beszéljünk erről. Ami megtörtént, az megtörtént. Ezen már nem tudunk változtatni.
- De, igen is beszélnünk kell róla - jött meg a bátorságom. - Nézd Bones, sajnálom azt is, hogy most újra felemlegetem, de azt is, amit akkor tettem.
- Nem érted, hogy nem akarok beszélni róla?
- De muszáj lesz!
- Nézd, nekem TE nem tartozol semmilyen magyarázatra- próbált lerázni. -  Nekem mindegy, hogy Hannah és te, vagy sem. Ha látni akarod VÉGRE Christinet, csak nyugodtan.
- Bones, kérlek, beszéljük meg! Szeretném megmagyarázni az akkor történteket!
- Nem, nem, nem Booth! Hát nem érted? Még mindig nem fogtad fel, hogy mi történt akkor?! Még mindig nem emlékszel... Elég volt Booth! Nem... Tudod mit? Beszéljünk. Nézzük csak, ha annyira szeretnéd! Hannah darabokra törte a szívedet. Végig kellett néznem, ahogy más nő után keseregsz, ahogy más nő miatt vagy dühös, miközben engem pedig visszautasítottál, pont miatta. Én voltam az, aki segített, hogy túl tedd magad rajta. Aztán megtörtént. Végre voltam elég bátor, hogy felfedjem előtted az érzéseimet. Hátrahagytam mindent, ami addig visszatartott, és kész voltam arra, hogy végre belevágjak egy komoly kapcsolatba. Veled! Hát nem érted? Mind azt, amit kettőnknek, mert mindez persze neked köszönhető, szóval a kettőnk közös munkáját dobtad el magadtól egy perc alatt. Nem értem Booth. Szerettél egyáltalán? Azt mondtad, hogy Hannah alatt is szerettél, akkor most mi van? Hazudtál? Pedig azt mondtad, hogy soha sem fogsz hazudni. Pedig ha most nem érzel semmit sem, akkor nem éreztél akkor sem semmit, tehát hazudtál. A kocsiban azt mondtad, hogy Hannah neked nem vigaszdíj. Akkor én voltam neked a vigaszdíj? Egyszerűen nem értem, Booth! Torkig vagyok az egésszel!
- Sajnálom, Bones - mondtam, mikor egyáltalán meg tudtam szólalni. Tényleg nem ismertem ezt az új Bonest. Egy ennyire heves érzelemkitörést! - Fogalmam sem volt róla. Nézd, még vannak dolgok, amik zavarosak bennem. Érzések, álmok... Nem tudok hinni bennük. Nem tudom, hogy mi valós, és mi nem az. De azt már teljes biztonsággal merem állítani, hogy hiba volt a döntésem. Mármint az, hogy elhagytam a kicsit. Hülye voltam, hogy hallgattam Hannahra, de abban is hibáztam, hogy figyelembe vettem a te kérésedet.
- Azt tudod, miért mondtam? Hát ezt sem fogtad fel?! Nem akartam minden egyes napon szembesülni vele, hogy elvesztettelek! Persze így is kénytelen vagyok észlelni minden reggel, hogy nem ébredsz mellettem, nem főzhetek neked minden reggel kávét. Már nem kopogsz be minden reggel sem az ajtómon, sem az irodámba. Meg akartam szabadulni azoktól a helyektől és emberektől, amikhez annyi veled kapcsolatos emlékem fűződik. De nem tudom kitörölni őket. Akármennyire is szeretném, nem megy!
- Milyen ironikus az élet, nem? Én azt szeretném mindennél jobban, hogy térjenek vissza az emlékeim, míg te, hogy vesszenek el örökre - mondtam mosolyogva.
- Igen - mosolyodott el Bones is. De ez nem ugyanolyan volt, mint régen. Nem, száján csak egy keserédes mosoly díszelgett.
- Nem mehetnénk esetleg be? - kérdeztem félve, miután rádöbbentem, hogy vitánkat a folyosón folytattuk.
- Hát az jó lenne, Aranyoskáim, - szólt ki az ajtón Mrs. Griscom. - mert bár próbáltalak titeket magatokra hagyni, nem nagyon sikerült. Így is tisztán hallottam mindent, köszönöm!
- De, persze bemegyünk Megan, sajnálom!
- Ugyan, rá se ránts, Drágám.
Ekkor Bones odasétált az ajtóhoz. Kinyitotta azt, és beinvitált. De akkor valami hihetetlen dolog történt. Nem is értem, mi ez?

Na, hogy tetszett? És vajon mi történik? Az időket különösen figyelmébe ajánlanám mindenkinek! Remélem, nem fogtok haragudni rám amiatt, amit tervezek! :D

Emlékek szűkében 11.

- De mondja csak ki maga? Rendőr?
- Voltaképpen igen. Seeley Booth különleges ügynök, FBI, örvendek. De most nem hivatalból jöttem. Dr. Brennan a társam volt, és én vagyok a gyerek apja.
- Na, de Fiacskám! Az meg mégis hogy lehet? Hogyhogy még nem láttam magát?
- Nos, tudja, kedves...
- Mrs. Girscom.
- Nem vagyok rá büszke... De magára hagytam Bon... akarom mondani Brennant. Igazából volt egy balesetem, és elvesztettem az emlékezetemet az azelőtti évről. Nem emlékeztem, és még most sem emlékszem arra, ami köztünk történt. Aztán megjelent az akkori barátnőm, mármint akiről megvoltak az emlékeim, és újra kezdtem vele a kapcsolatomat. Temperance pedig megkért, hogy őt ne zavarjam többé. Munkát váltott, elköltözött. Azt mondta, hogy a kicsit láthatom, de én még sem éltem ezzel. Nem kerestem őket, Mrs. Girscom. Nincs mentség arra, amit tettem. Csak remélni tudom, hogy Brennan megbocsát, és legalább meglátogathatom őket.
- Jaj, Fiatalember. Most már értem, mitől ilyen szegény kis Temperance. De monjda csak, azzal a másikkal együtt van még?
- Hát, igen. Együtt élünk.
- De akkor hogy várja, hogy Tempe megbocsásson magának, ha a probléma egyik forrását sem szüntette meg? Hiszen emlékei még mindig nincsenek meg, igaz? - megráztam a fejem. - Na, ez a másik lány is megvan még... Akkor mitől más a helyzet, mint mikor elváltak?
- Nem tudom, érti? Egyszerűen ma felébredtem, aztán tudatosult bennem, hogy ma van Christine szülinapja. Máson sem járt egész nap az agyam. Úgy érzem, hogy elszalasztottam az esélyemet - mikor felismertem, hogy mit mondtam, újabb maró érzés járta át a szívemet, mint ma már annyiszor.
- Nos, mást nem tudok mondani, különben is, itt úgyis Temperance dönt. De remélem kibékülnek. Ahhoz a lányhoz annyira nem illik ez savanyúság. Az arcához egyszerűen mosoly való. Mert így is - úgyis szép lány. De ha mosolyog, az ember úgy érzi, hogy nem történhet semmi baj. Egy boldog világ reménye van a mosolyában.
- Óhh, Istenem. Mrs. Girscom. Félek. Mi van ha elutasít, ha látni sem akar? Talán hiba volt ide jönnöm. Nem, nem kellett volna. Nem merem megtenni. Rettegek. El kell mennem, most el kell mennem.
- Nem, nem Fiacskám. Maga most szépen itt marad. Ahogy értettem, mindketten megérdemelnek egy esélyt, hogy tisztázzák a helyzetet. Ráadásul ne felejtse el Christiet sem! Ő a lánya marad, akár mi is lesz.
Ekkor hangokat hallottunk. Valaki beszállt a liftbe. De nem csak egyszerűen belépett, valamilyen nagy dolgot is betett oda. Mindketten csak füleltünk, vajon hol áll meg a lift. De nem állt meg, egészen a mi emeletünkig. Az órámra néztem, pontban 7 óra volt. Lélegzet visszafojtva vártam azokra, akik minden bizonnyal ki fognak lépni onnan másodperceken belül. Igazam volt. Egy babakocsi. Majd megjelent mögötte Bones is. Felnézett, tekintetünk találkozott. Majdnem ugyanolyan érzés volt, mint mikor először akadt össze a tekintetünk. Alig tudtunk megszólalni... Végül...
- Booth!
- Bones!

Emlékek szűkében 10.

A munkaidő lejártával kikerestem a címüket, leírtam egy cetlire, aztán pedig beültem a kocsiba, és mentem is egyenesen hozzájuk. Nem tudom, hogy mitől voltam izgatottabb, hogy látom Bonest, vagy Christinet. Abban sem voltam egyáltalán biztos, hogy Bones beenged majd az ajtón. Végül is megérkeztem a felírt címre, kiszálltam, és örültem, mert a kapu nyitva volt. Felmentem a megfelelő emeletre, és bekopogtam a megfelelő ajtón. Kopogtam, semmi válasz... Újra kopogtam, de megint semmi. Végül kinyílt a szomszéd ajtó. Ezt kicsit furcsálltam. Kíváncsi lettem volna, hogy ha újra kopogok Bones ajtaján, vajon kinyílik-e egy másik ajtó is. De ezt a gondolatmenetemet egy idős néni zavarta meg, aki időközben megjelent az ajtóban.
- A doktornőt keresi, Kedves?
- Igen, dr. Brennant, nem tudja véletlenül, itthon van?
- Nem, fiatalember, nemrég bent el azzal az aranyos kis csöppséggel.
- Nem tudja esetleg, hová?
- Ó, dehogyis nem. Mindig ugyanoda mennek. A doktornő mindent ugyanúgy csinál minden egyes nap. 7-kor ébred a kislánnyal. Megreggelizteti. Aztán vagy én vigyázok rá, vagy a doktornő apja, Max. Óhh, milyen jóvágású ember! Aztán Temperance megjön pontban 4-kor. 5-ig csak tesz-vesz a lakásban. Rendet rak, főzöget, játszik Christinennel. 5 és 6 között sétálnak a közeli parkban, aztán 7-ig még a városban vannak valahol. Aztán pedig hazajönnek. Megvacsoráznak, fürödnek, a kicsi legkésőbb 9-ig ágyba kerül. Dr. Brennan pedig 10 körül szokott lefeküdni.
- Köszönöm. És mondja csak, sok látogatója van dr. Brennannek?
- Nem. Maxen kívül, még egy lány szokott jönni, valami angyal... De nem tudom a nevét. Ráadásul a kislány nem is engedi be mindig.
- Hogyhogy?
-Oh, tudja Temperance nagyon zárkózott, merev. Egyedül akkor látszik boldognak és kiegyensúlyozottnak, ha ott van vele a kislánya. Egyébként olyan, mint aki karót nyelt.
- A gyerek apjáról tud valamit?
- Nem, soha nem mertem megkérdezni. De ők sem beszélnek előttem róla. Szerintem meghalt...
- Miből gondolja ezt?
- Időként hallom, hogy Tempe felriad éjszaka, és egy férfit szólongat. De sosem értettem tisztán, valami Bo... Aztán, miután rájön, hogy ez csak egy álom volt, mindig zokog. De mondja csak ki maga? Rendőr?
- Voltaképpen igen. Seeley Booth különleges ügynök, FBI, örvendek. De most nem hivatalból jöttem. Dr. Brennan a társam volt, és én vagyok a gyerek apja...

Emlékek szűkében 9.

Sajnálom, hogy csak most hozom, de sűrű volt a hét! Minden esetre, örömmel láttam, hogy már kezdtetek türelmetlenkedni. Köszönöm mindannyitoknak! :D

Hiába, ezen járt az agyam egész nap. Mi van, ha rosszul döntöttem? Az ebédnél Hannah is nagyon feszült volt.Beszélni akartam vele erről, de nem tudtam, hogy hogyan kezdjek hozzá. Tudtam, hogy nem fog neki jól esni, de meg kellett tennem. Végül vettem egy nagy levegőt, és kinyögtem.
- Hannah! Ma van Christine szülinapja. El akarok menni hozzá!
- Seeley! Ezt már annyiszor megbeszéltük! Nem mész el hozzá, és kész!
- Hooogy mit mondtál? Jól hallottam, hogy megtiltottad nekem, hogy lássam a saját lányomat?
- Te is tudod, hogy nem úgy értettem. Miután lehiggadtál egy kicsit, belátod majd, hogy nem kell elmenned hozzájuk. Hiszen te döntöttél így.
- Igen, de most már nem tudom, hogy ez valóban ilyen jó ötlet volt-e. Sőt? Miket is beszélek, ez szörnyű. Hannah, hát nem látod? Lemondtam a saját lányomról, akinek az anyja ráadásul...
- Ki ne mond!
- Mit? Azt, hogy Bones az anyja?
- Már megint ő?
- Sajnálom, de akár akarod, akár nem, Bones éveken keresztül az életem fontos része volt! De nem is értem, min problémázol. Hiszen eleinte jó barátnők voltatok.
- Ugyan már! Mindig is féltékeny voltam rá. Túl sok időt töltöttél el vele kettesben, mindig is tudtam, hogy ez nem egy egyszerű partneri kapcsolat. Aztán még volt képe azt mondani neked, hogy szeret téged. Nem, Seeley, soha sem kedveltem igazán. Egy esőember és én, ugyan már!
- Ne beszélj róla így!
- Te meg miért véded? Mindig is védted, mindenki előtt. Ezért is mentem bele ebbe a barátkozósdiba, mert tudtam, hogy kettőnk közül én veszítenék. Ő mindig is fontosabb volt neked, mint én. Mikor foglalkozol végre velem is?
- Meg vagy húzatva, Hannah? Lemondtam a gyerekemről és Bonesról miattad! Ez neked semmit sem jelent?
- Lehet, hogy nem látod őket, de még mindig állandóan ők járnak a fejedben! Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy velük álmodsz minden éjjel. Szerinted nem hallom, hogy mindig őket szólongatod?!
- Hannah ez ellen nem tehetek semmit. Kérlek értsd meg, hogy el kell mennem!
- Nem, nem tudom megérteni! Félek, Seeley, hát nem látod? Félek, hogy nem jössz vissza.
- Mi? Mégis hogy nem jövök vissza? Gondolod, hogy Bones megöl? Ne röhögtess!
- Nem, hanem, hogy nem ugyanúgy jössz vissza! Már más leszel. Nem akarom, hogy elmenj.
- Sajnálom, de nem érdekel. El kell mennem! Túl soká halasztottam!
- Nem, Seeley, ezt nem engedhetem! Nem hagyom!
- Ugyan már Hannah! Most megyek! Szia!
Ezzel kiléptem a lakásból. Egyszerűen nem folytathattam ezt a beszélgetést tovább. Már döntésre jutottam. A műszak után elmegyek Boneshoz!

Próbálok olyan stílusban írni, mint ahogy Booth beszél. Tudom, hogy nem mindig sikerül, de azért remélem, nem zavaró. Remélem, hamar tudom hozni a folytatást! :D

Emlékek szűkében 8.

A következő rész most gyorsan megíródott, remélem tetszeni fog! :D

- És mi lesz a babával?
- Nézd, ő a te gyereked is, nem tilthatom el tőled. Nem foglak korlátozni az apai jogaidban, nem kell félned. DE te csak is a kicsi apja leszel. Nekem viszont SENKIM sem.
- De a kettő hogy lehetne egyszerre lehetséges?
- Szeretnék veled minél kevesebbszer találkozni. Majd valakin keresztül láthatod a kicsit. Mondjuk Apa, elviszi hozzád, vagy ahova kell. Egyszerűen nem bírom tovább így Booth. Elég volt ebből az életből...
-  Abból az életből, aminek én a része vagyok?
-  Booth! Ez nekem így sok! Ezek az állandó gyilkossági ügyek... Én eredetileg azért lettem antropológus, hogy ősi maradványokat azonosítsak. De aztán belekeveredtem a bűnüldözésbe. Először vonzott, de most már elegem van. Túl sok a frusztráló tényező! A sürgető idő, hogy elkapjuk a gyilkost, a hozzátartozók, a gyakori életveszély...
- Besokaltál...
- Igen, azt hiszem, ezt így hívják.
- Ott maradsz a Jeffersonban?
- Nem tudom, nem hiszem. Ott akaratlanul is belekeverednék az ügyekbe, ráadásul a barátaim a te barátaid is, biztos bemész majd időnként hozzájuk, de én nem szeretnék ott veled találkozni. Ráadásul ott túl sok az emlék...-itt az arca egy megint engedett egy kevés érzelmet mutatni, majd újra elkomorult.
- Akkor most látjuk egymást utoljára?
- Legalábbis nagyon hosszú ideig...
- Hova fogsz menni? Legalább itt maradsz Washingtonban?
- Még ki kell találnom, hogy mit kezdek az életemmel. Egyelőre odaköltözöm az Apámhoz.
- A saját lakásodban sem akarsz maradni?
- Azt már eladtam.
- Mikor?
- Amikor hozzád költöztem.
Ekkor kivonult, magamra hagyott gondolkozni. Azt hittem, hogy legalább még egyszer bejön hozzám, de nem. Azóta nem láttam...
Mire kiengedtek a kórházból, Hannah már beköltözött hozzám. Lassan visszarázódtam a rendes kerékvágásba, persze valami furcsa mindig volt. Valami mindig hiányzott. Mindig az volt az érzésem, hogy valami fontosat elfelejtettem, de nem tudtam, mit.
Mégis nehéz volt nekem egy év nélkül. Körülöttem már semmi sem volt ugyanolyan. Bent a munkahelyen új emberek, új ügyek, új szabályok. És otthon? Hannah sem volt ugyanaz, mint akibe beleszerettem Afganisztánban. Talán azalatt az év alatt változott meg, amíg külön voltunk? Vagy mindig is ilyen volt, és egyszerűen nem vettem észre? Sokszor volt ideges, főleg, ha bizonyos témákat felhoztam. Bones, a baba, Parker, hosszútávú kapcsolat, élet, a kirívó nyakkendő és zokni, a cockys övcsatom...
És ma van Christine születésnapja. Egy évet hagytam ki a saját lányom életéből. De tényleg, miért is? Hannah, Bones. Bonest nem akartam meglátogatni, tiszteletben akartam tartani a kérését, és amíg a gyerek ilyen kicsi volt, nem lehetett elválasztani őt sok időre az anyjától. Hannah pedig szerintem félt és fél. Nem tudom, hogy féltékeny-e, hiszen ő nem akar gyereket, legalábbis szülni nem. De minden estre nem szerette volna, ha meglátogatom őket, különösen Bonest nem.
De most mégis így visszagondolva... Megérte, hogy az ő kedvükért nem láttam a kicsit? Ráadásul Bones is hiányzik. Egyre inkább nyomaszt valami, egyre inkább zavar, hogy nem tudom pontosan, mi. Ráadásul át kell gondolnom, hogy valóban annyira jó irányba tart-e a kapcsolatom Hannahval...

Ezzel lehet, hogy adtam nektek egy kis reményt a kívánságotokhoz, de azt is tudnotok kell, hogy még terveztem jó pár részt, tehát a vége remélhetőleg még soká lesz. Még tervezek bonyodalmakat is... :) De köszönöm, hogy ilyen lelkesek vagytok! :D

Emlékek szűkében 7.

Ma csak ennyit tudtam összehozni, de azért remélem tetszik. Még több Booth-szemszög! :D

- Szia Seeley! Miért nem ébresztettél fel! Pedig olyan szívesen reggeliztem volna veled! Cserébe hazajössz ebédelni?
- Hát persze, Hannah - bár nagyon is nehezemre esett most igen mondani.
- Akkor itthon találkozunk.
- Igen, szia.
Miután letettem a telefont újra maradéktalanul átadhattam magamat a bűntudatnak. Soha sem hittem, hogy én is ilyen ember leszek. Van két gyerekem, két különböző anyától, egyik sem volt a feleségem, most pedig egy harmadik nővel élek együtt... Parkerrel is csak ritkán találkozom, legalábbis nem annyiszor, mint szeretnék. És Christine? Az életben még nem is láttam. Csak Angela mutatott nekem róla egyszer egy képet... ,,Booth, biztos vagy benne, hogy ezt akarjátok tenni? Komolyan képes vagy lemondani egy ilyen gyerekről? Legalább nézd meg, egyszer nézd meg, hogy hogy néz ki a saját lányod!" Szinte az arcomban nyomta a telefonját, és akkor láttam, de soha sem mentem el megnézni. Valóban képes voltam erre? De miért is hagyom el a saját lányomat? És Bonest?
Brennan felhívta Hannaht, aki be is jött. Akkor aztán minden jött magától. Hannah azt mondta, hogy ,,Emlékszel, már akkor is mondtam, mikor megkérted a kezemet, hogy szerintem nekünk még nincs végünk, de láttam, hogy egy ideig mégis. De most kaptunk egy újabb esélyt az élettől, Seeley! Ezt most már nem szabad elrontanunk (ezt a szót mennyire megnyomta, mintha csak célzott volna valamire), tudom, hogy te is ezt akarod, hiszen azért hívtatok, nem?" Csókolóztunk, és erre jött be Bones. Nem volt dühös, nem kezdett el sírni, nem rendezett jelenetet. Az első fájdalmas pillantása után tekintete üres lett. Az arca érzelemmentes volt, még én sem tudtam megmondani, mit érzett akkor. Leültünk beszélni...
- Bones, sajnálom, hogy így kellett megtudnod... De Hannah és én újra együtt vagyunk. Nem tudom, mitől romlott el a múltkor, de most nem hagyom. Tudom, hogy számomra ő az...
- Kérlek, Booth, - vágott a szavamba. - ne is magyarázkodj! Nem, tényleg! Nem tartozol vele. Különben is, tudtam, hogy ez lesz, mikor idehívtam. Hiszen ti összeilletek.
- De most velünk mi lesz? - tettem fel félve a kérdést.
- Velünk? - nézett fel kérdőn.
- Együtt dolgozunk azért továbbra is?
- Nem - mondta ki egyszerűen, ugyanolyan érzelemmentesen, mint eddig. - Sajnálom, de ez így egyszerűben lesz...
- De Bones? Mi lesz így Amerika legjobb nyomozópárosával? Biztos vagy benne? Nem lehetne, hogy...
- Nem, én már eldöntöttem. Booth, nekem tovább nem megy. Kérlek, ne is győzködj!
- És mi lesz a babával?
- Nézd, ő a te gyereked is, nem tilthatom el tőled. Nem foglak korlátozni az apai jogaidban, nem kell félned. DE te csak is a kicsi apja leszel. Nekem viszont SENKIM sem.
- De a kettő hogy lehetne egyszerre lehetséges?
- Szeretnék veled minél kevesebbszer találkozni. Majd valakin keresztül láthatod a kicsit. Mondjuk Apa, elviszi hozzád, vagy ahova kell. Egyszerűen nem bírom tovább így Booth. Elég volt ebből az életből...
-  Abból az életből, aminek én a része vagyok?

Nos, hogy tetszett? Mi a véleményetek?

Emlékek szűkében 6.

Ma csak egy rövid részre futotta, azért remélem tetszeni fog, mint az előző. Nem hittem volna, hogy annak ekkora sikere lesz. Köszi! :D


,,Már több mint 1 éve annak, hogy történt velem a baleset. És az azelőtti év? Arra még mindig nem emlékszem. Már átnéztem minden anyagot minden üggyel kapcsolatban, amiben csak részt vettem. Minden barátom beszámolóját meghallgattam többször is. Így persze kaptam egy átfogó képet róla, de még sincsenek meg konkrétan a dolgok. Néha egy-egy álomban felmerül valami olyan, amit aztán később nem tudok hova tenni. Ezek talán emlékképek, de nem merek bízni bennük.
Még hónapokig voltam a kórházba. Ennyi sérüléssel? Így együtt lassú volt a gyógyulás. Nem bírtam valami könnyen. Naphosszat csak bent ülni, míg kint zajlik az élet. A többiek persze gyakran bejöttek, állandóan meglátogatott valaki. De mégsem ugyanaz egy kórteremben mint a bárban beszélgetni.
Aztán végre beállhattam dolgozni, de a kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott. Eleinte sokkal hamarabb elfáradtam, így kimerültebben mentem haza. De legalább nem üres lakásra értem haza, hisz ott várt rám Ő. Szerencsére a kórházban mindent rendezni tudtunk, még nem volt késő helyrehozni a kapcsolatunkat, nem sérült annyit. Persze mindkettőnknek lemondásokkal járt. Kénytelenek voltunk fontossági sorrendet felállítani. De úgy érzem, hogy végre jó irányba haladunk. Lesz jövőnk. Hiszen már együtt élünk.
Most is itt fekszik mellettem. Annyira nincs kedvem felkelni és munkába menni. Neki bezzeg ma nem is kell mennie, szabadnapos a mázlistája! Régebben legalább meg volt az az örömöm, hogy ilyenkor is dolgozott. De a kapcsolatunk, stb. érdekében, meg mert rájött, milyen jó is aludni, itthon tölti a szabadnapjait, vagy legalábbis nem munkával. Na jó, de most már, bármennyire szép és jó, meg idillikus a helyzet, muszáj lesz felkelnem. 

Végül is felkeltem. Megpróbáltam magamba életet verni egy zuhannyal, majd kávéval. Indulás előtt még egy búcsúcsókot adtam neki, de aztán már tényleg mennem kellett. Bent az irodában megint az a furcsa érzésem támadt, mint minden nap. Valami hiányzik. Biztos csak az, hogy Bones és én már nem dolgozunk együtt. Megbeszéltük számtalanszor, így lesz a legjobb. Mégis úgy éreztem, hogy valami nagyon fontosról elfeledkeztem. Milyen nap van is ma? 2013. május 23.! Ekkor eszembe jutott... A gyerek születésnapja. Hatalmas bűntudat nehezedett rám, de az önmarcangolást a telefoncsörgés zavarta meg.
- Szia Seeley! Miért nem ébresztettél fel! Pedig olyan szívesen reggeliztem volna veled! Cserébe hazajössz ebédelni?
- Hát persze, ... - de a nevet most nem tudtam bűntudat nélkül kiejteni...


Mit szóltok? De miért is van ekkora bűntudata? Van rá oka? Rejtőzik köztetek esetleg egy jós, médium, vagy gondolatolvasó, aki meg tudja mondani, hogy mi fog történni? Kíváncsian várom az ötleteiteket! :D

Emlékek szűkében 5.

Örültem a kommentjeiteknek. A felháborodásotok különösen tetszett. Nos, semmit sem ígérhetek...

Ez a mondat tőrként hatott a nő szívébe, fejében egyre csak visszhangzott ez a három szó... Hol van Hannah?!
- Hannah? Booth, hányadika van ma?
- Egy napig voltam kómában, igaz? - Tempe bólintott. - Akkor január 28., nem?
- De melyik év?
- 2011.
- Nem, Booth. Ma 2012. február 10-e van. Nem emlékszel az elmúlt évből semmire?
- Kiesett egy év? Az utolsó, amire emlékszem, mintha tegnap lett volna, hogy felkelek. Megcsodálom a még alvó Hannaht - itt Bones, ha nem ült volna, biztos összeroskadt volna -, és bementem az irodába.
- Tegnap, mikor felébredtél, nem Hannah volt ott, hanem...
De Brennan már nem tudta befejezni a mondatot, mert belépett az orvos.
- Jó reggelt Dr. Brennan! Hogy vannak?
Booth eleinte furcsállta a kérdést, de aztán rájött, hogy biztosan Bones és ő maga... Dr. Johns csak most konstatálta, hogy a férfi felébredt.
- Áhh, hát felébredt? Hogy érzi magát? Fáj valamije? Emlékszik mindenre?
- Jól vagyok, egyenlőre nem fáj semmim, de a társam - Bones szívében megforgatták a tőrt - azt mondja, hogy nem emlékszem az elmúlt egy évre.
- Maga szerint hányadika van ma?
- 2011. január 28-a van, de Bones szerint 2012. február 10-e.
- De 2011. előttről mindenre emlékszik?
- Igen, gondolom.
- Nos, egyelőre nem lehet tudni, hogy az amnézia csak átmeneti, vagy végleges. De azt kell mondanom, hogy ez is csoda. Sokkal súlyosabb következményei is lehettek volna a balesetnek.
Az orvos tett még néhány kört a teremben, majd kiment.
- Bones, mi történt velem az elmúlt egy évben?
Brennan vett egy mély levegőt. Tudta, hogy nem lesz egyszerű mindent elmondania. Bár rengeteget fejlődött már, de az érzéseiről még mindig nehezen tudott beszélni.
- 2011. január 28-án este elmentél inni Sweetscel. Másnap megkérdted Hannah kezét, de ő visszautasított téged. Nem tudom, hogy miket mondott, ezt se te, sem ő nem árulta el nekem. Te elmentél inni, Hannah pedig felhívott engem, és utánad küldött az Alapító Atyákba. Dühös voltál. A világra, a nőkre. Nem értetted, hogy mid van, ami nem kell a nőknek. Nem értetted, hogy miért utasítanak vissza. Először ott volt Rebeca, aztán ... - képtelen volt kimondani.
- Te - mondta Booth rekedtes hangon. Nem tudta elhinni, hogy mindez megtörtént vele.
- Most meg Hannah. Hónapokig dühös voltál. Valentin napon a lőtéren voltunk. Aztán megint feltűnt Broadsky, még a lakásodon is megjelent. Volt egy hirtelen hóvihar is a hónap végén. Kiraktak székeket a VET-ből.
- Ne!!!! A VET-ből???? Csak azt ne mond, hogy ott hagytam őket!
- Nem, természetesen rögtön lecsaptál rájuk. Sweetsnek és nekem kellett segítenem elvinni hozzád. Nagy nehezen betuszkoltuk a liftbe, de épp, hogy csak elindult, kiment az áram, és te meg én bent ragadtunk órákra! Ott...
De ekkor belépett az egész csapat. Brennan kicsit megkönnyebbült, hiszen fellélegezhetett. Nem kellett most rögtön mindent elmondania. Még volt ideje összeszedni minden bátorságát, hogy meséljen róluk és róla, a piciről.
- Hahóó! Booth! Ébren vagy?
- Hát igen, felébredtem. Angela! Már nem is vagy terhes...
Itt mindenki meglepődött, és furcsa szemekkel meredtek Bones felé. Így kénytelen volt újra elismételnie a nap legfájdalmasabb tényét:
- Booth elvesztette az emlékeit az elmúlt egy évről.
- Ohhh.
- Na, jó. Ennyi vendég szerintem egyszerre sok lesz neki. Egyesével jó? Mondjuk, Cam, kezdd te!
- Részemről oké, ha a többieknek is.
- Angela, akkor te addig vidd le kérlek Bonest enni. Szerintem egész nap nem evett semmit.
- Igen, máris. Szívem, hogy lehetsz ilyen felelőtlen! Ilyen állapotban...-s ezzel kitolta maga előtt az ajtón.
Booth elgondolkozott. Ilyen állapotban? De milyenben? Biztos csak kimerült és aggódott... Majd mindenki követte őket, csak Cam maradt, és beült abba a székbe, ahonnan Brennan épp csak az előbb pattant fel.
- Seeley!
- Camille... Mi történt veled az elmúlt egy évben?
- Nos, Paul és én összeköltöztünk. Michelle pedig dolgozik ebben az évben, és a következő évtől egyetemre fog járni. De semmi különös. Hiszen a legnagyobb változás körülöttetek volt. Te meg Brennan, a baba...
- MI??? Bones és én? Milyen baba?
- Te jó ég! Dr. Brennan nem mondta el?
- Nem mondott semmit. Az utolsó emlékem még Hannahhoz köt.
- Sajnálom, csak kicsúszott a számon. Ezt beszéld meg inkább vele.
- Cam! Ha már elkezdted, fejezd be! Bones és én?! Együtt vagyunk?! Megint gyereket akar vagy mi? Nyögd már ki, kérlek!
- Azt nem tudom, mikortól vagytok együtt, de az biztos, hogy Brennan 5 hónapos terhes!
Eközben az épület egy másik részében...
- Angela, kétségbe vagyok esve! Nem emlékszik semmire! Hannaht hiányolja, nem én kellek neki.
- Nyugodj meg, Szívem! Minden rendbe fog jönni!
- Képtelen vagyok. Félek, félek, hogy nem fog újra emlékezni, hogy már nem lesznek ugyanazok az érzései. Rettegek, érted? Rettegek! - borult a barátnője nyakába, majd hosszú, kiadós zokogás után felnézett. - Fel kellene hívnom Hannaht?

Kicsit összecsapott a vége, mert már nagyon izgatott vagyok a folytatása miatt. Szívem szerint az írnám, de ugye akkor nem értenétek meg. 
Na szóval ki mire tippel? Felhívja vagy sem?
Ennek a résznek az elkészítésében nagy segítségemre volt ez a blog.

Emlékek szűkében 4.

Még ma hozom a folytatást, mert annyira örültem a kommenteknek, köszönöm szépen! :D

Booth mozgatta a kezét? Odament az ágyához, kezét rátette az övére, és érezte! Valóban megmozdult. Ezt már nem képzelte. Gyorsan kiszaladt orvosért. Együtt tértek vissza.
- Nos doktor úr, jelent ez valamit? - lélegzetvisszafojtva várta a válaszát.
- Igen, valóban. Úgy tűnik, a beteg hamarosan fel fog ébredni. Nem vártam, hogy ilyen hamar lesz, ezt biztató jelnek veszem. De még mindig nem tudjuk, hogy mekkora az agyi károsodás, ezért készüljön fel rá, hogy esetleg nem fog emlékezni önre. Most magára is hagyom. Elnézést! - ezzel ki is sietett.
Brennan visszaült a székébe, és figyelte minden rezdülését. Talán egy óra telt el, mikor Booth nyitogatni kezdte a szemeit...
- Booth! Hát felébredtél? - nem tudta, mi fog következni. Booth emlékszik rám? És saját magára?
- Bones! Mi történt?
- Nem tudom pontosan... - mindeközben örömkönny csillant meg a szemében. Emlékszik! Emlékszik rám! - A plázában lövöldözésbe keveredtél, találatot kaptál, és kizuhantál az ablakon.
- Ahha, jóóóó - majd visszaaludt.
Brennan végre megnyugodott. Most már minden rendben lesz, hiszen felébredt, és rám is emlékszik! Ezekkel a gondolatokkal aludt el. Amennyire szörnyű volt az előző éjszakája, most annyira nyugodtan telt el. Mikor reggel felébredt, látta, hogy már a férfi is ébren van.
- Jó reggelt! - köszönt rá jókedvűen.
- Szia Bones!
- Emlékszel, hogy az éjjel felébredtél?
- Valami plázát emlegettél, nem?
- Igen Felébredtél, végre, egy nap után, és megkérdezted, hogy mi történt veled.
- És?
- Nem tudok semmi pontosat. Egy plázában lövöldözésbe keveredtél, valaki rád lőtt, és kizuhantál az első emeletről. Nem emlékszel rá?
- Nem. Csak arra, hogy reggel bementem az irodába. Ennyi, filmszakadás.
- Filmszakadás? Ezt most nem értem.
- Jaj, hát tudod Bones ez egy hasonlat arra, hogy egy ponton túl nem emlékszem semmire.
- Aha.
- Súlyosak a sérüléseim?
- A lövés a mellkasodon ért, de nem ért semmilyen fontos belső szervet, de jelentős vérveszteséget okozott. Eltört a jobb lábad, a bal karod és két bordát. Meg persze betört egy kicsit a fejed. Egy napig voltál kómában, az orvos nem tudott semmi biztatót mondani, nem lehetett tudni, hogy szenvedtél-e agyi károsodás. De úgy látom, minden rendben.
- Én is úgy érzem. De figyelj, Bones!
- Igen?
- Miért voltál itt velem?
- Mi? Hiszen ez a legtermészetesebb! Gondolod, hogy itt tudtalak volna hagyni egy pillanatig is. Nem!
- De miért te voltál itt?
- Micsoda? Booth! - szemében már gyülekeztek a könnycseppek.
- Hol van Hannah?
Ez a mondat tőrként hatott a nő szívébe, fejében egyre csak visszhangzott ez a három szó... Hol van Hannah?!

Nos, remélem, sikerült titeket meglepnem. Sok olyan fanfictiont olvastam már, amiben Booth elveszti az emlékezetét. Olyan is van, amiben már együtt vannak. De olyat még eddig nem találtam, amiben az emlékezett kiesés miatt Hannah visszatérhet...
A fényképek oldalon találtok hozzá képet! :D

Emlékek szűkében 3.

Még egyik előtt sem izgultam ennyire a reakciótok miatt. Szeretnék visszajelzéseket kapni! :D

Brennan felhúzta mindkét lábát, átkarolta azokat. Ráhajtotta a fejét, és átadta magát a zokogásnak. Nem tudta, mitévő legyen. Majd valami mégis eszébe jutott. A gondolat egyre erősebb vonzotta. Eddig egy helyzetben, akármennyire is rossz volt, sem tette meg. Akármennyire is kilátástalan, reménytelen volt, soha nem tudta megtenni, nem vitte rá a lélek. Persze, mert akkor ott volt Booth. De most? Nincs. Meg kell tennie!
Sohasem hitt Istenben. Talán, ha átlagos élete lett volna, ha a családjában nő fel. De nem ez történt. Megismerte az élet keserű oldalát, sokáig nem tudott semmiben és senkiben sem megbízni. Egész lényét átjárta a racionalizmus ebből adódóan. Csak is az empirizmusban bízott. Minden, ami megfogható, megmérhető, megszámlálható, az volt számára valóságos, létező, felfogható. De mióta Angela, Booth és a többiek belépetek az életébe, akaratlanul is rá kellett jönnie, hogy nem lehet mindent belekényszeríteni ebbe az eszmerendszerbe. Be kellett ismernie, hogy vannak dolgok, amiket nem ért, amit nem tud megmagyarázni a tudomány. Igazából az évek folyamán megtanult hinni. Miben? A barátság erejében, a hűségben, a szeretetben. Ezek elegek voltak ahhoz, hogy visszaadják az emberiségbe vetett hitét. Azt, amit a kemény évek elragadtak tőle.
De Isten létezését még mindig nehéz volt elfogadnia. Akárhányszor megpróbált elmerülni ezekben a gondolatokban, mindig eszébe jutottak a tények. ,,Jézus igazából márciusban született." vagy ,,Csodák nem létezek.", de sorolhatnám még. Nem volt egyszerű megbirkóznia önmagával. Ahogy életének sok más területén, itt is le kellett győznie racionalista énjét, felül kellett ezen emelkednie. Akárhányszor fel akarta adni, mindig eszébe jutott Booth. Egyszer azt mondta, hogy neki is meg szokott inogni a hite, de a végén mindig visszatalál Istenhez. Úgy érezte, hogy meg kell tennie, érte. Így elkezdett imádkozni...

 
Kedves Isten!
Mint tudod, nem vagyok elkötelezett híved. De nem is magamért imádkozom most, hanem Boothért. Azért, mert ő hisz benned, tényleg. Már kis kora óta. Mindig is azt mondta, hogy Te egy kegyelmes, könyörületes Isten vagy. Kérlek, segítsd meg Bootht most. Nem érdemelte meg. Vagy engem akarsz próbára tenni? Könyörgöm, bocsáss meg nekem, Istenem. Tudom, hogy nem a te utadon jártam, sőt nagy ívben elkerültem, de kérlek ne őt büntesd ezért! Itt vagyok én, elviselek bármit, csak könyörgöm, Booth élje túl. Kérlek, bocsáss meg nekem! Ígérem, hogy mostantól más leszek, hogy hiszek benned. Többé nem fogom megcáfolni a létezésedet,mert tudni fogom, hogy te mentetted meg. 
A gyermekünknek szüksége lesz az apjára, ahogyan Parkernek is. De annyi mindenki más is számít rá. Naponta ment életeket, hiszen most is azért van itt. Egy ilyen ember, aki minden nap jobbá teszi a világot, nem halhat meg így. Ó, Istenem, hogyan is tudnám elmondani, hogy mennyit jelent ő nekem, hogy az életét sokkalta fontosabbnak tartom az enyémnél. De te látod, nem?  Kérlek, mentsd meg őt. A pici és ő, ők ketten jelentik az életemet. Egyikük hiányát sem tudnám túlélni. Könyörgöm, segíts! Már nem bírom tovább. Nem tudom, mit csinálnék nélküle. Istenem, kérlek, könyörgöm mentsd meg őt!

Már újra zokogott, de mégis megkönnyebbülve érezte magát. A lelkét furcsamód sokkalta könnyebbnek érezte, és a magányosságérzete is elmúlt. Aztán várt és várt, de már nem süppedt vissza a depresszióba.
Akkor vette csak észre, hogy hoztak neki enni. Valószínűleg egy nővér volt. Hirtelen rájött, egész nap nem evett. Bár ő jól bírta a koplalást, rájött, hogy ilyen állapotban nem hanyagolhatja el magát. A kicsiért kellett ennie, nem hagyhatta, hogy vele is történjen valami.
Kinézett az ablakon, a felhők eloszlottak, és a holdvilág átvette a hatalmat az éjszaka felett. Telihold volt. Egészen megtöltötte fénnyel a kis szobát. Ekkor Brennan azt hitte, káprázik a szeme. Csak éjszakai látomás, annyiszor elképzelte már, hogy már nem tudja megkülönböztetni a képzelgést a valóságtól? Booth mozgatta a kezét? Odament az ágyához, kezét rátette az övére, és érezte! Valóban megmozdult. Ezt már nem képzelte. Gyorsan kiszaladt orvosért. Együtt tértek vissza.
- Nos doktor úr, jelent ez valamit? - lélegzetvisszafojtva várta a válaszát.

Mit szóltok?

Emlékek szűkében 2.

Remélem ti is (legalább egy kicsit) izgatottan vártátok a folytatást, én mindenesetre igyekeztem mindent beleadni. :D

A nap bevégezte aznapra való feladatát. Mindenhol járt, ahol csak kellett. El akart búcsúzni párosunktól, de nem volt könnyű dolga. Borult volt az ég. De a Nap minden erejét, az utolsó cseppig kihasználva még egyszer, utoljára áttört a fellegeken, és egy pillanatra még beköszönt hozzájuk. Szinte csak egy apró villanás, annyi volt az egész. Egy halovány reménysugár, mely olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy jött. Így hát a Nap szomorúan bandukolt át a Föld másik oldalára, reménykedve, hogy holnap már máshogy találja őket.
Brennan csak ült egy székben, még mindig ott volt, ahová az első percben letelepedett. Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Nem álom mindez csupán? Lepörgette újra és újra magában a nap eseményeit, de akárhányszor is tette meg, mindig itt kötött ki, ebben a sivár kórteremben.

,,Épp Angelánál voltam, amikor megszólalt a telefonom.
- Biztos Booth az, valószínűleg elcsúszott... - mondtam, és örültem neki, hogy egyszer végre ő feledkezett bele a munkájába, és nem én. Bár ő ezt biztosan kevésbé élvezte. - Halló? Booth, te vagy az? - de ekkor egy ismeretlen férfi szólt bele. Valószínűleg halálsápadt lettem, mert Angelának rögtön feltűnt, hogy valami nincs rendben.
- Dr. Temperance Brennannel beszélek? - Te jó ég! Ez mindig rosszul kezdődik...
- Igen, ott ki beszél? - féltem, hogy mit mond, és hogy miért. Valahogy megéreztem, hogy valami nagyon rosszra kell számítanom.
- Dr. Michael Johns vagyok, a Central Hospital sürgősségi orvosa. Önt kell értesíteni, ha Seeley Boothszal történik valami, igaz?
- I-igen, - mondtam, mikor végre megtaláltam a hangomat. - Mi történt vele? - fel kellett tennem ezt a kérdést. Legalább éljen! Könyörgöm!
- Sajnálattal kell közölnöm, - itt már muszáj volt leülnöm. Nem is értettem, hogy bírtam ki eddig állva. - hogy Booth ügynököt baleset érte.
- Kérem! Mondja már, hogy mi történt vele! - parancsoltam rá. Ezt a bizonytalanságot már nem tudtam elviselni. Ezzel a társadalmi normáknak megfelelő lassú felvezetéssel majdnem az őrületbe kergetett.
- A plázában lövöldözésbe keveredett, - Booth miért kell neked mindig hősködnöd? Miért nem maradtál a fenekeden, bent az irodában? - találat érte, akkora erővel, hogy kizuhant az első emeletről. Külön-külön ez a két sérülés nem lenne annyira súlyos, de így most elég nagy a veszély. Azonnal megműtöttük, reménykedünk a legjobbakban, de elég kicsi a túlélés esélye. Ráadásul a beteg kómába esett.
- Azonnal indulok - csak ennyit bírtam kinyögni. Majd csak néztem előre. Azt sem tudtam, hogy Dr. Johns lerakta-e vagy sem, de nem is nagyon érdekelt. Többet már nem bírtam volna elviselni egyszerre. Valószínűleg már hosszú percek óta meredtem előre, mert Angela ezt mondta...
- Mi történt Édesem? - mikor látta, hogy nem nagyon tudok megszólalni, folytatta. - Boothszal van valami? - csak bólogatni volt erőm. - Kórházba került, igaz?
 - Central Hospital - mondtam alig hallhatóan.
Angela felállított, és tartott engem. Alig bírtam megállni a saját lábamon. Kimentünk az irodából, elindultunk le a garázsba. Aztán megjelentek a többiek, de lassan minden összefolyt. Csak néhány emlékképem maradt meg... A rémült tekintetük... Valaki a másik oldalamról is segített... Angela mintha valami olyasmit mondott volna, hogy "Ne aggódj, minden rendben lesz.". De az is lehet, hogy valaki más mondta. Az autó... Emlékszem a fenyő illatú légfrissítőre, ott himbálózott jobbra-balra, előre-hátra.
Aztán a kocsi megállt, az ajtó kinyílt. A friss levegő kicsit magamhoz térített, ahhoz eléggé erőre kaptam, hogy be tudjak menni, hogy eljussak a kórteremig. Lélegzetvisszafojtva mentem be, nem tudtam, milyen látvány fog fogadni...
Booth egyszemélyes szobát kapott, így nyugodtan odahúztam a karosszéket az ágyához. A mellkasa, az egyik karja, talán az egyik lába is be volt kötözve. A feje? Ugyanúgy nézett ki, mint amikor agydaganata volt. De az arca? Olyan, mintha csak aludt volna. De ez most súlyosabb volt. Ott tudtuk, hogy "csak" az altatóra reagált rosszul, de jelenleg semmi biztosat sem tudtunk. Bejött egy orvos, rögtön rájöttem, hogy ő Dr. Johns.
- Dr. Brennan? -kérdezte.
- Igen, én vagyok. Hogy van?
- Mint azt, már a telefonba is mondtam, nem tudok semmi biztatót mondani.A lövés miatt már eleve nagy a vérveszteség, eltört a jobb karja, a bal lába, 2 bordája, és akkor a fejsérülésről még nem is beszéltem. A legjobb esetben is valószínű, hogy nem fog semmire sem emlékezni!
- Köszönöm, hogy őszinte!
Erre nem nagyon tudott semmit sem mondani, inkább gyorsan kisietett arra hivatkozva, hogy várja a többi betege. Aztán Angela is elment. Nem is emlékszem, mikor. Azt sem tudom, mennyi ideje vagyok itt. Valószínűleg már órák óta csak ülök itt, és várom, hogy történjen valami. De semmi! Mi van, ha Booth...? Nem ilyenre még csak gondolnom sem szabad! De nem, nem bírom már tovább. Kijött. Csak egy csepp. Elindult lefelé az arcomon. Hopp, lekoppant a padlóra. Kettő, három, négy, hét, tíz... Már számolni sem tudom! Booooth!"
Brennan felhúzta mindkét lábát, átkarolta azokat. Ráhajtotta a fejét, és átadta magát a zokogásnak. Nem tudta, mitévő legyen. Majd valami mégis eszébe jutott. A gondolat egyre erősebb vonzotta. Eddig egy helyzet, akármennyire is rossz volt, sem vitte rá. Akármennyire is kilátástalan, reménytelen volt, soha nem tudta megtenni, nem vitte rá a lélek. Persze, mert akkor ott volt Booth. De most? Nincs. Meg kell tennie!

Na?! Mit gondoltok mit fog tenni Bones? Mi az a gondolat, ami befészkelte magát a fejébe? Ami egyszerűen nem hagyja nyugodni? Ami miatt úgy érzi, hogy megnyugodhat? Ötleteket kérek szépen!
De csak simán a véleményetekre is kíváncsi vagyok! :D

Emlékek szűkében 1.

Egy új történet. Régebben én nekem nem nagyon fűllett a  fogam olyan történetek olvasásához, amik már azután játszódtak, hogy összejöttek. De higgyétek el ez most más lesz. Remélem tetszeni fog. Én ezt a 6. évad vége után valamikor kezdem el, tehát addig minden egyezik a sorozattal, csak ezután térek el a megírtaktól. Jó szórakozást!

Verőfényes napsütésre ébredt Washington D.C. lakossága. A fény utat tört magának a városon át, elűzve minden zordságot abból. Lassan mindenhova elért, nem hagyott ki semmit és senkit sem. Kedvenc párosunkat is a nap ébresztette. Mind a ketten oldalt feküdtek, egymáshoz simulva, a férfi pedig a nő gömbölyödő pocakján pihentette kezeit. Elsőnek a picur kislány ,,ébredt fel", aki mindezt végtagjai kinyújtóztatásával jelezte a külvilágnak. Akkorát rúgott, hogy erre mind anyjának, mind apjának kipattantak a szemei.
- Jó reggelt! - köszöntötte Booth mosolyogva szerelmét.
- Szia! - mosolygott vissza Brennan a férfira, majd röpke csókot váltottak. - Mit csinálunk ma?
- Nekem sajnos be kell mennem az irodába... Neked szabadnapod van?
- Igen, de akkor én is bemegyek egy kicsit az Intézetbe.
- De ne hajszold túl magad, kérlek! Már nem vagy egyedül, már Rá is figyelned kell!
- Tudom jól, Booth! Hidd el, mindig a baba érdekeit tartom szem előtt!
- Tudom, tudom... Csak hajlamos vagy teljesen belefeledkezni a munkádba.
- Megnyugodnál, ha megígérném, hogy ebédig csak egy ismeretlen azonosítok?
- Igen, tökéletes lesz, köszönöm.
Kikeltek az ágyból. Míg Temperance a fürdőben időzött, addig Booth elkezdte uralma alá hajtani a konyhát. Majd helyet cseréltek. Végül mind ketten a konyhában kötöttek ki. Bones pocakja miatt már alig fértek el...
- Mihamarabb találnunk kellene már egy házat! - szólalt meg Brennan.
- Hát, igen - mondta Booth mosolyogva. Örült, hogy meggyőzte társát az összeköltözésről, és a házvásárlásról. A gyerek mellett ezt tekintette a legnagyobb sikerének ebben az évben. - Így, hogy már minden cuccod itt van nálam, ráadásul a lányunk is egyre nagyobb teret nyer magának, - erre meg kellett kűzdenie Bones rosszalló pillantásával...- tényleg nagyon kevés a hely!
- Én mondtam, hogy ne adjuk el a lakásomat addig, míg az új ház meg nem lesz, tudtam, hogy ez lesz...
- Igen, emlékszem, igazad is lett, de én így nyugodtabb vagyok. Nem kell attól félnem, hogy...
- ...meggondolom magamat - fejezte be a férfi helyett a mondatot. - Szóval, akkor bemész az irodába... Ugye el tudsz szabadulni ebédre? - nézett fel boci szemekkel.
- Hát persze, mindennél fontosabb, hogy a számomra két legfontosabb, legszebb, legokosabb nővel ebédeljek ma - válaszolta Booth csibész mosolyával.
- Honnan tudod, hogy a lányunk okos és szép lesz? - incselkedett vele Bones.
- Reménykedem, hogy rád üt... - mosolygott.
- Ő a kettőnké lesz, Booth. A miénk. Remélhetőleg mindkettőnktől a legjobbakat örökli...
- Gondolj csak bele! Mi mindenre vagyunk mi képesek, tökéletes páros vagyunk. Kiegészítjük egymást.. Várj! Mi is az a szó? Komple...?
- Komp-le-men-ter!
- Na látod? Kiegészítjük egymást! Tehát mire lesz majd képes a lányunk, ha mindez egy személyben összpontosul?
Újabb csókot váltottak, majd rá kellett eszmélniük, hogy elszaladt az idő, indulniuk kellett.
Brennan egész délelőtt dolgozott. Az első felében (valóban csak) egy ismeretlent azonosított, majd papírmunkát végzett az irodájában. Aztán átment Angelához, vele beszélgetett, ekkor csörgött a mobilja...
- Biztos Booth az, valószínűleg elcsúszott... Halló? Booth, te vagy az? - de ekkor arca falfehérré változott.
- Dr. Temperance Brennannel beszélek?
- Igen, ott ki beszél?
- Dr. Michael Johns vagyok, a Central Hospital sürgősségi orvosa. Önt kell értesíteni, ha Seeley Boothszal történik valami, igaz?
- I-igen, - mondta remegő hangon. - Mi történt vele?

Remélem felcsigáztalak titeket, bár a címből gondolom, sejtitek, mi fog történni, de azért szívesen vennék ötleteket! Kommenteket légyszi! :D

A felismerés

Éjjel 3 óra volt, mikor Brennan végre lefeküdhetett. Hosszú, és fárasztó napja volt. Kivételesen nem azért maradt el késő éjjelig, mert belefeledkezett a munkába, hanem egy nagyon nehéz ügyük volt. Egy kisfiú hullájára bukkantak, és kiderült, hogy a nővére még mindig az elkövetőnél volt. Bár megtalálták a kislányt, mégis mindannyiuk számára nagyon megterhelő volt. Így mikor a nő végre álomra hajtotta a fejét, azt hitte, végre megnyugodhat.
Russal sétált a városban. Még gyerekek voltak. Egy sötét alak egyszer csak előttük termett a semmiből. A fiút egy könnyed mozdulattal félresöpörte az útjából, megragadta Brennant, és elhurcolta. Egy sötét helyen volt napokig. Majd egyszer csak az ajtó kitárult, a beáramló napfény teljesen elvakította. Egy alak lépett oda hozzá. ,,Csss! Semmi baj! Temperance! Temperance, nézz rám! A szüleid küldtek engem! Megbízol bennem? Akkor gyere, öleld át szorosan a nyakamat, együtt kimegyünk!" A férfi, a megmentő Booth volt. Már az álomban is feltűnt valami furcsaság Brennannek. Felriadt álmából. Beletellett egy kis időben, mire rájött, hogy hol van, hogy már felnőtt nő. Visszafeküdt, és elmosolyodott. ,, Boothra mindig számíthatok!"
Egy bálteremben voltak. Táncoltak Boothszal. Egész éjjel. Már mindenki csak őket figyelte, a fény is őket követte. De ők mindezt észre sem vették. Csak egymást látták. Újra és újra körbetáncolták a termet. Minden olyan tökéletes volt. De aztán Booth hirtelen eltűnt. Brennan ott ült a táncparkett szélén egy széken, egyedül, magányosan, míg párok tucatjai táncoltak mellette. Brennan újra felriadt. ,,Booth nélkül üres lenne az életem!"
Egy ház verandáján ültek Boothszal. Egy fényképalbum volt az ölükben, azt nézegették. Egy esküvő, egy tengerpart, karácsony, egy csecsemő, majd egy egész gyereksereg. Egy család. Újabb és újabb emlékek sorakoztak fel. Majd hirtelen az album kirepült a kezéből, és a szeme láttára elégett. Körülötte minden köddé vált, majd bent találta magát az irodájában. Az asztalán egy kép sem. Mindenhol csak szakkönyvek, kitüntetések, cikkek róla, mint elismert antropológusról. De semmi más. Csak is a szakma... Megint felébredt. ,,Engem ez már nem boldogít! Nekem az kell! Az a verandás élet!" - zokogta.
Reggel elég rossz állapotban volt. Úgy érezte magát, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. Lezuhanyzott, annak reményében, hogy az talán majd egy kicsit felfrissíti. Segített valamennyit, de még mindig elég elgyötörten nézett ki. Egy kis sminkkel, vagy többel még megpróbált segíteni, de sok egyebet nem igen tehetett. Kénytelen volt dolgozni menni úgy, ahogy.
Bent a Jeffersonban rögtön nekiállt dolgozni. A pokol tornácának népességszámát akarta csökkenteni. Megpróbált nem az álmára koncentrálni, de akaratlanul is újra és újra eszébe jutott valamelyik, a tánc, a fényképek, a veranda... De ha már a gondolatain nem tudott úrrá lenni, legalább a könnyeinek nem engedett utat. Ebédidőre már a harmadik ismeretlen is visszakapta saját nevét, amikor Temperance önszántából elindult enni. Általában annyira bele szokott feledkezni, hogy észrevétlenül elmúlik az ebédidő, de most más volt. Nem tudta egyelőre túltenni magát álmain. A munka nem segített, ráadásul nem volt senki sem bent a csapatból. Magányos volt, szüksége lett volna barátaira. Ezért elment a Royal Dinnerbe, mert ott legalább emberek között lehetett, még ha ismeretlenek is.
Életében először érezte, hogy mennyire rossz a magány. Az elmúlt évek alatt megtapasztalta, hogy milyen az, ha barátai vannak. Megváltozott annyira, hogy ne akarja az évekkel ezelőtti állapotot. A munka már messze ne elégtette ki. Fejlődött annyira az emberi kapcsolatok terén, hogy érezze, mennyire szüksége van barátokra. Angela volt a legjobb barátnője, sőt sokkal több annál, szinte testvérek voltak. Ő mindig megértette, vele mindig beszélhetett. Angela volt az első, aki elindította őt a változás útján. Mióta őt megismerte, kezdett rájönni, hogy talán megéri élni egy életet a laboron kívül. Aztán még ott voltak a többiek is. Zack volt az egyetlen olyan doktorandusz, akiben lehetőséget látott. A fiú olyat is tudott, amit Brennan sem tudott. Hodginsszal különleges kapcsolata volt az elrablásuk óta, ez egy olyan közös élmény, amit soha sem fognak elfelejteni. Egy ilyen trauma mindig összehozza embereket. Cam? Bár a főnöke volt, már megbarátkozott a helyzettel. De egyébként is Dr. Saroyan sokkal inkább kezelte vele egyenrangúként, mintsem a beosztottjaként. Már ő is a barátja volt.
Na és Booth? Már évek óta társak voltak, nagyon közel kerültek egymáshoz. Olyasmiket tudtak egymásról, amit senki más. Mindenkinél jobban bíztak egymásban. Brennan most teljesen össze volt zavarodva. Az álma? Mit jelenthetett? Igen, ő is egy olyan életet szeretne. Egy házat, egy családot. De Boothszal? Szerelmes? Képes lenne eldobni racionalitásának minden maradékát a magánéletéből? Fel akarja áldozni függetlenségét, és életét örökre egy másik emberéhez láncolni? Majd lassan, nagyon lassan egész bensőjében érezte a választ. Elmosolyodott, majd kinézett az ablakon.
Kint az utcán egy család sétált. A férfi egyik kezében egy babakocsit tolt, a másikat pedig arra használta, hogy kéz a kézben járhasson feleségével. A pár mellett még egy öt éves kislány szökdécselt, de persze anyja másik kezét fogva. A házaspár valamiről lelkesen beszélt, míg a kislány egy gyerekdalt énekelgetett, a kisbaba pedig kacarászott.
Minden olyan idilli volt, mindez csak egy megerősítette Temperancet elhatározásában. Megfogadta magának, hogy többé nem áll ellent a szerelemnek, hanem ha a boldogsághoz vezető út kapuja újra feltárul előtte, nem lesz rest belépni azon.
Ekkor kinyílt az étterem ajtaja, a nő felnézett, és mosolyogva helyet csinált maga mellett.
- Szia! - köszönt, és ült le mellé Booth.
- Szia!
- Hogy érzed magad? Olyan másnak tűnsz ma - jegyezte meg a férfi, mert észrevett valami különös csillogást társa szemében.
- Igen, persze, minden rendben. Most már minden rendben lesz - válaszolta nyugodtan.
Az életük ott folytatódott, ahol abbahagyták. Vagyis csak látszólag. Hiszen ezen a napon hatalmas fordulatot vett kettejük élete.

Szerelmi öngyilkosság 2. - befejezés

- Nagy baj van... - mondta Booth felismerve a helyzetet.- Gyanúsított leszek!
- Igazolnunk kell, hogy nem jártál Hackernek még a közelében sem - vette át az irányítást Bones. - Angela, te kérlek nézd át a térfigyelő kamerák felvételeit. Keress gyanús alakokat, és futtasd le az egyedfelismerő programodat Booth paramétereivel. Booth, de addig szedd össze, hogy pontosan mit is csináltál azóta, hogy tőlem eljöttél. De van egy rossz hírem is, fel kell hívnom Perotta ügynököt. Az FBI igazgatóhelyettes halálának a nyomozásakor mindent szabályszerűen kell végeznünk, mert biztos, hogy mindenki rá fog szállni az ügyre.
- Igazad van, akkor hívd fel Perottát, de azért nehogy itt leválts engem - mondta keserűen Booth.
- Ugyan már! Ki más tudna engem elviselni?
Ezután Brennan kisiettet Angela irodájából, visszament a sajátjába, és hívta az ügynököt, aki meg is jelent fél órán belül. Bones irodájában gyűltek össze mind a hárman. Miután meghallgatták mindkét felvételt, először néma csendben ültek. Végül Perotta szólalt meg elsőnek.
- Értem... Tehát Booth ügynök mit csinált ma a telefonhívás után egészen addig, míg értesítették a halálesetről?
- Bonestól sétáltam hazafelé, útközben jött a hívás. Otthon kb. délig aludtam, aztán visszamentem a Royal Dinnerbe ebédelni, elmentem Parkerért az iskolába, a parkban fociztunk, hazavittem őt Rebecához,  éppen ott akart tartani vacsorára, de befutott a hívás.
- Rendben. Dr. Brennan megállapítottak már valamit? Halál időpontja? Gyilkosság vagy öngyilkosság?
- Én, személy szerint még keveset foglalkoztam az ügy ezen részével, eddig a hívásokkal bajlódtunk, de a többiek már dolgoznak rajta. Ők talán tudnak már valamit...
- Na, akkor irány az agyas csapat.
Ekkor elindultak körbe. Angela éppen végzett a felvételek elemzésével. Két gyanús alakot szűrt ki, de mindkettő testfelépítése eltért Boothétól. Cam nem talált semmi különöset a toxikológiai vizsgálaton, pedig az öngyilkosoknál általában legalább az alkoholszint magas. De persze ez nem releváns adat. Hodgins szerint a halál időpontja, amit mellesleg az égett rovarokból állapított meg, délután 4 órára tehető.
- Akkor Booth tisztázódott? - kérdezte izgatottan Bones.
- Igen. Persze még igazolnunk kell mindent, amit elmondott, de tovább dolgozhat az ügyön!
- Remek! - mondták mind a ketten.
Ekkor megcsörrent a férfi telefonja.
- Booth! Tényleg?! És aláírta? Várj meg Mark, azonnal megyünk, kösz!
- Mi történt? Hova megyünk?
- Be kell mennünk az FBI-hoz. Mark Smith ügynököt állítottam rá a belső körbenézésre. Úgy tűnik gond van, azonnal oda kell mennünk!
Besiettek, egyenesen Hacker irodájába.
- Booth! Végre itt vagytok! Szóval, amint a telefonba is mondtam, ez egy határozat, amit a főnök rendelt a titkárnőjétől, miszerint szétválaszt titeket, azonnali hatállyal...
- Mi?! De... de alá is írta? - kérdezte kétségbeesve Brennan.
- Nem. Így egyelőre még érvényesítve, de ha nem magyarázzátok meg, ha nem találtok valami alapos indokot, akkor a következő főnök biztosan alá fogja írni, és akkor végetek.
- Speciel indokunk az van, nem Booth? Bizonyítékunk van arra, hogy Hacker - azóta a telefonbeszélgetés óta szándékosan nem nevezte a keresztnevén a férfit - bosszúból akart minket szétválasztani, amiért nem feküdtem le vele. De várjunk csak!
- Mi az? - kérdezte Booth.
- A levél! Az nem búcsúlevél volt nekem. Nyilván ezzel az irattal együtt akarta elküldeni. Csak a történtek miatt tűnt búcsúlevélnek. De nem az! Tehát többé kevésbé most már biztos, hogy nem lett öngyilkos!
- Igazad van!
Másnap reggel bent a Jeffersonianban Clark rögtön lerohanta Temperancet.
- Dr. Brennan, végre! Szeretnék önnek mutatni valamit. Már tegnap rátaláltam, de nem volt alkalmam rá.
- Mutassa, kérem, Dr. Edison!
- Először is már biztosan halott volt a tűz keletkezésekor, és azt is tudom, mitől. Fojtódrót!
- Fojtódrót?
- Igen! De nem a szokásos módon. Ezt a férfit megkínozták. Hodgins azonosított minden részecskét is, így hárman Angelával már el is készítettük a gyilkosság forgatókönyvét. Talán egyszerűbb lesz, ha azt nézik meg az Angelatronon, mert annyira hihetetlen. Szerintem ezzel a módszerrel még Ön sem találkozott, dr. Brennan.
Már eléggé felkeltette főszereplőink érdeklődését. Átmentek Angelához, de amit ott láttak, az tényleg hihetetlen volt. A férfi egy állványhoz volt kötve, és két másik ember ember pedig gyakorlatilag élve ketté vágta a fojtódróttal. Közben pedig Angelának sikerült élesítenie a képet az elkövetőkről. Két piti bűnöző. Valószínű volt, hogy valaki felbérelte őket, de egyelőre több bizonyítékuk nem volt. Behozták őket, de ők sem vallottak. Féltették az életüket. De nem ok nélkül. Sikerült a börtönbe is bejutnia valahogy a ,,munkaadójuknak". Megpróbálta őket megölni, de szerencsére Booth számított erre. Így mindenkit elkaptak és lecsuktak, akit csak kellett.
Egy hónap múlva, mikor Booth felébredt, meglepetten tapasztalta, hogy a nő ott van a karjaiban. Még mindig nem hitte el, hogy mindez valóság. Aztán eszébe jutott ez az ügy. Valamit még mindig nem tudott meg. Aztán lassan Brennan is ébredezni kezdett mellette.
- Jó reggelt!
- Szia! Még ma is?
- Igen, talán így lesz egész életünkben. De hisz ez tényleg egy álom, nem igaz?
- De igen!
- Amúgy valamit még mindig nem árultál el nekem!
- Micsodát?
- Mi a jelszó a telefonbeszélgetéseimhez?
- Megígéred, hogy nem fogsz kinevetni?
- Hát tettem én valaha is?
- Amikor ezt utoljára megkérdeztem, megtetted.
- Na, áruld el, kérlek! - mondta csábos mosolyával kísérve, aminek Brennan soha sem tudott ellenállni.
- Mrs. Temperance Booth... - suttogta.
Booth szeme teljesen kikerekedett. Majd szája mosolyra húzódott. Megcsókolta szerelmét, majd kissé félve megkérdezte...
- Szeretnél az lenni? Szóval... izé... lennél a felségem?
- Igen.
Booth persze nagyon örült, de ezt már végképp nem tudta feldolgozni. Félt, hogy ennek vége lesz. Félt, hogy Brennan racionalitása egyszer csak újra felébred, és mindent visszacsinál.
- Biztos vagy benne? Mármint én lennék a világ legboldogabb embere, de nem akarlak belerángatni...
- Na jó figyelj. Szeretlek. Tudom, sokat változtam az elmúlt évek alatt. Mióta megismertelek. Már nem tudtam elrejteni az érzelmeimet irántad. Rá kellett jönnöm, hogy ez jóval több, mint egy partneri kapcsolat. Ha pedig bemutatnálak egy ismeretlennek, hogy kellene tennem? A barátom? A párom? Ezek messze le nem írják, ami köztünk van. Ha azt mondom, a férjem, még az sem az igazi, de legalább már a közelében jár!
Boothnak nem volt több kérdése. Már eltudta hinni, hogy végre minden álma teljesült. Vagyis szinte... De a többi is hamar beteljesült. Egy kertvárosi ház, gyerekek, egy kutya és a szerető feleségem! Erre akarok minden nap hazaérkezni!


Hát ez rövidebbre sikeredett, mint ahogy terveztem. A gyilkosság is elég hihetetlenre sikerült. Nem tudom, hogy a valóságban a fojtódrót át tudná-e vágni a bordákat, bár a gerincoszlopnál biztos könnyebb. Na mindegy. Mindenesetre sajnálom, hogy ennyit váratott magára a folytatás. Remélem tetszett.