Afganisztáni látogatás

Egy rövid kis történetet hoztam most elétek. Mi lett volna, ha...?


A nagy csapat szétszakadt. Angela és Hodgins Párizsba, Brennan és Daisy Malukukura mentek, Bootht pedig behívták Afganisztánba.

Brennan és Daisy már másfél hónapja voltak a szigeten, és még mindig semmit sem találtak. Megnéztek mindent, ami  miatt felmerült a lehetőség, hogy itt megtalálhatnák az előember nyomait. De semmi. Kezdték minden kedvüket és reményüket elveszíteni. Ráadásul a helyi törzsek portyái kezdtek állandósulni. Fontolgatták, hogy  hazamennek, de nem tehették. Kutatók százai vártak tőlük eredményt. Mikor már végképp feladták volna, hívás érkezett. Brennant keresték. Afganisztánból. Bonesnak hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Booth! Mi van, ha vele történt valami? De nem, nem az ügynök miatt hívták. Felkérték, hogy azonosítson néhány csontvázat. A nő kapva kapott a lehetőségen. Ez volt az az esély, amivel elhagyhatja a szigetet. Pár nap alatt összepakoltak. Daisyt hazaküldte. Neki ez túl veszélyes lett volna. A halottakat gyorsan azonosította. De a betegellátásnál igen csak szűkölködtek a nővérekben. Megkérték Brennant, hogy maradjon egy-két hétig, ameddig megérkeznek az új nővérek. Bár konkrét orvosi tapasztalata nem volt, a csontokhoz nagyon értett. Ezzel a tudással az élőkön is tudott segíteni. A többit pedig gyorsan meg tudta tanulni.
Egy nap egy katonát hoztak be. Nagyon rosszul nézett ki. Egy bomba robbant fel mellette, és a srapnelek egészen belefúródtak a karjába. Nem lehetett tudni biztosan, hogy túléli-e.
- Szólni kellene a felettesének. Nem gondolod, Gina? - kérdezte Temperance.
- Dehogyis nem. Mondja mi a neve?
De Brennan a választ már nem hallgatta meg. Felállt, és továbbment a többi beteghez. Majd megjöttek a röntgenek a beteg karjáról. Egészen belefeledkezett. A legjobb megoldáson gondolkozott. Nem is vette észre, hogy egy katona lépett be a terembe.
- Jó napot! Kennt tizedest keresem! Azt mondták, hogy itt van, és feltétlen látnom kell - lépett oda Boneshoz a férfi. A nő egész testében megremegett, amikor meghallotta a jól ismert hangot. Megfordult...
- Booth! - kiáltotta el magát, és a férfi nyakába ugrott.
- Bones! Mit keresel itt? Hogy kerülsz ide? - kérdezte, miután elengedte az ölelésből.
- Az most hosszú, majd később elmesélem. Most Kennt az első. A bomba robbanása után idehozták. A srapnelek egészen belefúródtak a karjába. Félő volt, hogy le kell amputálni. De talán tudok egy másik módot. Minden esetre idehívtunk téged. Beszélj vele!
Azzal elengedte a férfi kezét. Booth odament a katonához, Brennan pedig a többi nővérrel, és az orvossal konzultált. Megtalálta a módot, amivel megmentették a férfi életét és karját. Este ott ültek Boothszal a nő szállása előtt.
- Szóval, hogy kerülsz ide?
- Malukukun nem volt semmi sem. Erre elég hamar rá kellett jönnünk. De nem mondhattuk ezt ki csak úgy egyszerűen, hogy ennyi pénzt, eszközt a semmiért adtak. Aztán jött egy hívás, hogy néhány halottat kellene azonosítanom. Rögtön igent mondtam. Ez volt az egyetlen módja, hogy elszabadulhassunk a szigetről. Daisyt hazaküldtem Washingtonba, én pedig idejöttem. Miután azonosítottam az elesett katonákat, megkértek, hogy álljak be egy ideig nővérnek, ameddig megérkeznek a többiek. Már itt vagyok két hete. A nővérek elvileg holnap érkeznek.
- Akkor holnap el is kell menned.
- De Booth, pont azon gondolkoztam, hogy maradok. Itt szükség van rám.
- Otthon is nagy szükség van rád. Mindenhol. Ezt a világ legjobb antropológusa tudhatná! Ez a hely túl veszélyes neked.
- Ahogy neked is, Booth! Az én hibám. Ha én akkor mást mondok, akkor talán nem kerülsz ide.
- Ezt gyorsan felejtsd el. Nem tudtam nemet mondani. Semmilyen helyzetben sem tudtam volna. Mindenképpen elhoztak volna.
- De akkor is féltelek, Booth. Itt talán tudok neked segíteni, ha valami történik veled. Nem akarok otthon tűkön ülni. Vagy ami rosszabb, megjelenik egy katona, és közli, hogy eltűntél, vagy esetleg...
- Elég. Visszamegyek, megértetted. Vissza fogok menni hozzád. De te még holnap elhagyod ezt a szörnyű helyet, ha kell magam raklak fel a gépre, megkötözve.
- Na, és van valakid? - tette fel rettegve a kérdést.
- Itt? Nem, dehogyis. Neked?
- Áhh, Malukukun ha láttam férfit, akkor az életemért kellett harcolnom. A szomszédos törzs tagjai állandóan ki akartak rabolni minket. Szerencsétlen Daisynek le kellett nyelnie a jegygyűrűjét! Sajnálom Booth, hogy itt kell lenned, és újra át kell mindezt élned. De tudd, hogy szerintem helyesen cselekszel, jó ember vagy!
Brennan egyre komolyabban beszélt, tudta, hogy el kell mondania neki. Közben pedig lejátszódott benne annak a bizonyos estének az eseményei. Ennek hatására eleredtek a könnyei. Booth meglepődött társa hirtelen hangulatváltozása. Jól esett neki a nő szavai. Annyiszor veszekedtek már  a háborúról. Szíve megtelt melegséggel, hogy a szeretett nő végre ebben is az ő pártján állt. Aztán a nő elkezdett sírni. Booth el sem tudta képzelni, mi történhetett vele. Szembefordult vele, arcát a kezébe vette. Ujjaival letörölte Bones könnyeit. Az arcuk szinte már összeért. Temperance már nem bírta a férfi közelségét. Muszáj volt megszólalnia.
- Szükségem van rád! - suttogta.
- Szeretlek!
Válaszolta a férfi, majd megcsókolta. Csókjuk elmélyült. Egyikük sem törődött azzal, hogy hol vannak. Felmentek a szobába, és 7 év elfojtott vágyával lettek egymáséi. Minden másodpercet kihasználtak. Újra és újra felfedezték egymást. Kiélvezték a pillanatot, mindent az emlékezetükbe véstek. Tudták, hogy még nagyon hosszú idő eltelhet, mire újra megtehetik ezt.
Másnap Booth kivitte Bonest a reptérre. De nem tudta búcsú nélkül elengedni.
- Kérlek, ígérd meg, hogy vársz rám! Tudom, hogy nem vagy a monogám kapcsolatok híve, de kérlek, adj egy esélyt kettőnk...
De nem tudta a mondatot befejezni, mert Brennan belefojtotta a szót egy csókkal. Majd mikor ajkuk szétvált, ezt mondta:
- Szeretlek! Ha akarnál, se tudná lerázni magadról!
- Szeretlek!
Végül a nő beszállt a gépbe. A férfi először a szeretett antropológus távolodó alakját, majd a felszálló gépet követte a szemével.
Egy nap! Egy csodálatos nap. Mindössze ennyi jutott nekik ennyi idő után? Ezekkel a gondolatokkal ébredt másnap. Talán csak álmodta volna az egészet? Még érezte magán a nő andalító, bódító illatát, de már nem tudta biztosan. Egész nap csak fel-alá járkált, nem is hagyta el a tábort.
Eközben a táborhoz közeli, de a biztonsági zónán már kívül egy feltűnően szép, szőke nő sétált. Egy orvlövész rálőtt, de egy ismeretlen katona megvédte. A nő azonnal beleszeretett a megmentőjébe, és életük örökre összekulcsolódott, nem is keresztezve kedvenc párosunkét.

10 hónap múlva:
Booth fáradt volt a hosszú út után, mégis izgatottan ment a megbeszélt találkozóhelyre. Azóta sem tudta eldönteni, hogy az a találkozás álom volt-e csupán, vagy valóság. Félt. Félt megtudni az igazságot. Olyan élénken éltek benne még az emlékképek. Végül odaért. Ott volt. A nő bármelyik percben itt lehetett. Légzése egyre szaporábbá vált. Végül megjelent Bones a téren, de nem egyedül. Egy babakocsit tolt maga előtt. Booth szíve összeszorult. Hát mégis csak álmodtam! Elvesztettem Bonest örökre. Annyi időn át vártam rá. Győzködtem a gyerekről, erre nem tőlem lesz. Lehetetlen! NEM! Olyan erős érzelmek törtek rá. A könnye is eleredt. Leroskadt a padra. Brennan mikor meglátta a férfi hangulatváltozását, felgyorsította a lépteit.
- Booth!
-Boooones! - mondta ügynökünk két szipogás közben. Felnézett a nőre. Még így is mennyire gyönyörű. A szüléstől csak még szebb lett. De nem az enyém!!!!
- Booth, én vártam rád! - a férfi elképedve nézett rá. Nem értett semmit. Értetlenül nézett a gyerekre. - Ez a kicsi a tied! Azon az estén, ott Afganisztánban teherbe estem. Nem írtam meg neked. Tudtam, hogy így is, úgy is maradnod kell, ezért nem akartam fájdítani a szívedet. Elvonta volna a figyelmedet.
- Az enyém? - kérdezte. Még mindig nem volt képes felfogni. - A mi kisbabánk?
- Igen. Kisfiú!
Ahogy kiejtette ezt a két szót, Booth már nem bírta tovább. Megcsókolta. Ez a csók talán még szebb volt, mint az első szerelmes csókjuk, ott kint. Magához ölelte a nőt, akire mindig is vágyott. Úgy szorította magához, mintha sohasem akarná elengedni. Egy síró hang szakította félbe őket. Booth odanyúlt, és óvatosan kivette kisfiát a kocsiból. Apja karjaiban a fiú hamar megnyugodott. A férfi nem győzött betelni a látvánnyal.
- Hogy hívják?
- Hank Joseph Booth.
A férfi óvatosan visszarakta a fiát a babakocsiba, majd két kezébe vette a nő arcát, és újra megcsókolta. Hosszú, lágy csókjuk után levegőért kapkodtak, majd Booth előhúzott valamit a zsebéből. Meg kell tennem! Mindig is meg akartam tenni! Most már végképp nem bírom megállni!
- Temperance Brennan, hozzám jönnél felségül?
- Igen, igen, igen!
Már semmi sem állt közéjük. Boldogan néztek elébe új, közös életüknek.