Emlékek szűkében 11.

- De mondja csak ki maga? Rendőr?
- Voltaképpen igen. Seeley Booth különleges ügynök, FBI, örvendek. De most nem hivatalból jöttem. Dr. Brennan a társam volt, és én vagyok a gyerek apja.
- Na, de Fiacskám! Az meg mégis hogy lehet? Hogyhogy még nem láttam magát?
- Nos, tudja, kedves...
- Mrs. Girscom.
- Nem vagyok rá büszke... De magára hagytam Bon... akarom mondani Brennant. Igazából volt egy balesetem, és elvesztettem az emlékezetemet az azelőtti évről. Nem emlékeztem, és még most sem emlékszem arra, ami köztünk történt. Aztán megjelent az akkori barátnőm, mármint akiről megvoltak az emlékeim, és újra kezdtem vele a kapcsolatomat. Temperance pedig megkért, hogy őt ne zavarjam többé. Munkát váltott, elköltözött. Azt mondta, hogy a kicsit láthatom, de én még sem éltem ezzel. Nem kerestem őket, Mrs. Girscom. Nincs mentség arra, amit tettem. Csak remélni tudom, hogy Brennan megbocsát, és legalább meglátogathatom őket.
- Jaj, Fiatalember. Most már értem, mitől ilyen szegény kis Temperance. De monjda csak, azzal a másikkal együtt van még?
- Hát, igen. Együtt élünk.
- De akkor hogy várja, hogy Tempe megbocsásson magának, ha a probléma egyik forrását sem szüntette meg? Hiszen emlékei még mindig nincsenek meg, igaz? - megráztam a fejem. - Na, ez a másik lány is megvan még... Akkor mitől más a helyzet, mint mikor elváltak?
- Nem tudom, érti? Egyszerűen ma felébredtem, aztán tudatosult bennem, hogy ma van Christine szülinapja. Máson sem járt egész nap az agyam. Úgy érzem, hogy elszalasztottam az esélyemet - mikor felismertem, hogy mit mondtam, újabb maró érzés járta át a szívemet, mint ma már annyiszor.
- Nos, mást nem tudok mondani, különben is, itt úgyis Temperance dönt. De remélem kibékülnek. Ahhoz a lányhoz annyira nem illik ez savanyúság. Az arcához egyszerűen mosoly való. Mert így is - úgyis szép lány. De ha mosolyog, az ember úgy érzi, hogy nem történhet semmi baj. Egy boldog világ reménye van a mosolyában.
- Óhh, Istenem. Mrs. Girscom. Félek. Mi van ha elutasít, ha látni sem akar? Talán hiba volt ide jönnöm. Nem, nem kellett volna. Nem merem megtenni. Rettegek. El kell mennem, most el kell mennem.
- Nem, nem Fiacskám. Maga most szépen itt marad. Ahogy értettem, mindketten megérdemelnek egy esélyt, hogy tisztázzák a helyzetet. Ráadásul ne felejtse el Christiet sem! Ő a lánya marad, akár mi is lesz.
Ekkor hangokat hallottunk. Valaki beszállt a liftbe. De nem csak egyszerűen belépett, valamilyen nagy dolgot is betett oda. Mindketten csak füleltünk, vajon hol áll meg a lift. De nem állt meg, egészen a mi emeletünkig. Az órámra néztem, pontban 7 óra volt. Lélegzet visszafojtva vártam azokra, akik minden bizonnyal ki fognak lépni onnan másodperceken belül. Igazam volt. Egy babakocsi. Majd megjelent mögötte Bones is. Felnézett, tekintetünk találkozott. Majdnem ugyanolyan érzés volt, mint mikor először akadt össze a tekintetünk. Alig tudtunk megszólalni... Végül...
- Booth!
- Bones!