Emlékek szűkében 13.

Vicces, hogy pont a 13. lett ez az történet. Egy szerencsétlen szám. Nos, döntse el mindenki maga, hogy ez most itt is igaz-e! :D


Nem értem, mi ez. A falak! Mintha mozognának. Valahogy a színek sem stimmelnek. Jól látom, hogy Bones haja zöld? Előre lépek egyet. De valahogy a szoba másik fele egy folyosó szerűség másik végében termett. Nem értem, mi ez. De várjunk csak, és ez a zaj? Egyenletes pittyegés. Mintha... Te jó ég! Ez csak egy álom? Mind ez meg sem történt?! Még mindig kórházban vagyok? De mikor? ÉS Bones? Lehet, hogy az igaz, hogy Bones felhívta Hannaht? Lehet, hogy már hónapok teltek el a baleset óta? De ha mindez csak álom volt? Mi volt benne biztos, és mi nem? Nem tudom. Egyszerűen nem tudom. De egy valamit nem akarok elfelejteni. Szeretem Bonest. Nem akarom elhagyni. Szeretem őt. Mindig is szerettem. Ez az egyetlen, ami számít! Szeretem Bonest! Szeretem Bonest! Szeretem Bonest! Szeretem Bonest!"

Mire Brennan felért a büféből, Cam már kint volt.
- Szia! Most ki van bent nála?
- Nincs bent senki, elaludt...
- Helyes is, ha alszik. Már elég régóta ébren volt.
- Figyelj, Brennan! Sajnálom, de kikotyogtam Boothnak, hogy te meg ő... És a baba! Bocsánat, de nem tudtam, hogy nem mondtad el neki.
- Csak úgy nem tudtam megmondani. De belekezdtem, csak közben megjelentetek ti.
- Uhh. Tényleg sajnálom!
- Semmi baj, Cam. Igazából örülök, hogy megtetted. Nem tudom, hogy nekem ment-e volna. Köszönöm, hogy benéztetek - mondta ezt már mindenkinek. - De nem tudom, hogy mikor fog felébredni. Ilyenkor még órákig aludhat. Szerintem jobb lenne, ha elmennétek. Nyugodtan, én itt maradok.
- De veled mi lesz, Szívem? - kérdezte Angela. - Napok óta nem aludtál rendesen. Mi lenne, ha te mennél, és én maradnék?
- Neked ott a fiad, aki vár rád.
- De neked meg...
- Nekem csak Booth van - vágott közbe Brennan. - Meg ez a pici. Ők ketten. Maradok - mondta ellentmondás nem tűrően.
- Rendben van. Szia!
- Sziasztok!

Ott maradt egyedül a folyosón. De ami fontosabb, végre egyedül maradt a gondolataival. Bement Booth kórtermébe. Beleült a kis bejáratott foteljébe, és nézte szerelmét.  Mi lesz most? Fel kellene hívnom Hannaht? Booth és ő? Újra? Még csak bele se merek gondolni. Félek, hogy egyedül maradok, illetve  - helyesbített gondolatban - maradunk. Annyiszor féltem, hogy ez megtörténik. De már kezdtem megnyugodni. Kezdtem elfogadni, hogy esetleg igaz, amit Booth mondott rólunk. A szerelmünkről. Olyan csodálatos volt vele ez a néhány hónap. Az első este. Aztán mikor megmondtam neki, hogy terhes vagyok. Amikor elvitt abba az olasz étterembe. Mikor bejelentettünk mindent a többieknek! Az első ultrahang!
De elmélkedését a felgyorsult pittegés zavarta meg. Booth szívverése. Mintha valamitől félne. Biztosan álmodik. Olyan, mintha beszélne. Aztán hirtelen kinyíltak a szemei, és száját elhagyták még egyszer azok a szavak, amelyeket nem akart soha többé elfelejteni. ,,Szeretem Bonest!"

Nos ennyi lenne. Remélem nem haragudtok rám, amiért ennyi ideig az álomról szólt minden. Valaki az első, vagy a második álmos résznél odaírta, hogy reméli, ez valakinek csak az álma. Nos igaza volt. Amikor eldöntöttem, hogy lesz benne egy ilyen álmos epizód, nem terveztem, hogy ennyire hosszúra nyílik. Remélem, hogy nem vettem el a kedveteket, és továbbra is olvasni fogjátok a történetet! :D