Emlékek szűkében 8.

A következő rész most gyorsan megíródott, remélem tetszeni fog! :D

- És mi lesz a babával?
- Nézd, ő a te gyereked is, nem tilthatom el tőled. Nem foglak korlátozni az apai jogaidban, nem kell félned. DE te csak is a kicsi apja leszel. Nekem viszont SENKIM sem.
- De a kettő hogy lehetne egyszerre lehetséges?
- Szeretnék veled minél kevesebbszer találkozni. Majd valakin keresztül láthatod a kicsit. Mondjuk Apa, elviszi hozzád, vagy ahova kell. Egyszerűen nem bírom tovább így Booth. Elég volt ebből az életből...
-  Abból az életből, aminek én a része vagyok?
-  Booth! Ez nekem így sok! Ezek az állandó gyilkossági ügyek... Én eredetileg azért lettem antropológus, hogy ősi maradványokat azonosítsak. De aztán belekeveredtem a bűnüldözésbe. Először vonzott, de most már elegem van. Túl sok a frusztráló tényező! A sürgető idő, hogy elkapjuk a gyilkost, a hozzátartozók, a gyakori életveszély...
- Besokaltál...
- Igen, azt hiszem, ezt így hívják.
- Ott maradsz a Jeffersonban?
- Nem tudom, nem hiszem. Ott akaratlanul is belekeverednék az ügyekbe, ráadásul a barátaim a te barátaid is, biztos bemész majd időnként hozzájuk, de én nem szeretnék ott veled találkozni. Ráadásul ott túl sok az emlék...-itt az arca egy megint engedett egy kevés érzelmet mutatni, majd újra elkomorult.
- Akkor most látjuk egymást utoljára?
- Legalábbis nagyon hosszú ideig...
- Hova fogsz menni? Legalább itt maradsz Washingtonban?
- Még ki kell találnom, hogy mit kezdek az életemmel. Egyelőre odaköltözöm az Apámhoz.
- A saját lakásodban sem akarsz maradni?
- Azt már eladtam.
- Mikor?
- Amikor hozzád költöztem.
Ekkor kivonult, magamra hagyott gondolkozni. Azt hittem, hogy legalább még egyszer bejön hozzám, de nem. Azóta nem láttam...
Mire kiengedtek a kórházból, Hannah már beköltözött hozzám. Lassan visszarázódtam a rendes kerékvágásba, persze valami furcsa mindig volt. Valami mindig hiányzott. Mindig az volt az érzésem, hogy valami fontosat elfelejtettem, de nem tudtam, mit.
Mégis nehéz volt nekem egy év nélkül. Körülöttem már semmi sem volt ugyanolyan. Bent a munkahelyen új emberek, új ügyek, új szabályok. És otthon? Hannah sem volt ugyanaz, mint akibe beleszerettem Afganisztánban. Talán azalatt az év alatt változott meg, amíg külön voltunk? Vagy mindig is ilyen volt, és egyszerűen nem vettem észre? Sokszor volt ideges, főleg, ha bizonyos témákat felhoztam. Bones, a baba, Parker, hosszútávú kapcsolat, élet, a kirívó nyakkendő és zokni, a cockys övcsatom...
És ma van Christine születésnapja. Egy évet hagytam ki a saját lányom életéből. De tényleg, miért is? Hannah, Bones. Bonest nem akartam meglátogatni, tiszteletben akartam tartani a kérését, és amíg a gyerek ilyen kicsi volt, nem lehetett elválasztani őt sok időre az anyjától. Hannah pedig szerintem félt és fél. Nem tudom, hogy féltékeny-e, hiszen ő nem akar gyereket, legalábbis szülni nem. De minden estre nem szerette volna, ha meglátogatom őket, különösen Bonest nem.
De most mégis így visszagondolva... Megérte, hogy az ő kedvükért nem láttam a kicsit? Ráadásul Bones is hiányzik. Egyre inkább nyomaszt valami, egyre inkább zavar, hogy nem tudom pontosan, mi. Ráadásul át kell gondolnom, hogy valóban annyira jó irányba tart-e a kapcsolatom Hannahval...

Ezzel lehet, hogy adtam nektek egy kis reményt a kívánságotokhoz, de azt is tudnotok kell, hogy még terveztem jó pár részt, tehát a vége remélhetőleg még soká lesz. Még tervezek bonyodalmakat is... :) De köszönöm, hogy ilyen lelkesek vagytok! :D